2016. július 30., szombat, Judit, Xénia napja
Interjú, Lugas, Lugas Interjú
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/interju/gazdag-beteg-szegeny-beteg-18666/
Lugas

Gazdag beteg, szegény beteg

ORVOSLÁS – Varga Péter Pál: „A magyar gerincsebészet nemzetközi szakmai rang”
Az Országos Gerincgyógyászati Központ jó ideje a kelet-közép-európai régió egyik referenciaintézménye. Orvosai, pszichológusai, a magasan képzett gyógytornászok és nővérek azonos szellemiségben dolgoznak két évtizede. Varga Péter Pál főorvos intézményében érdekes módon fonódik össze a szellemi befektetés és a személyes kurázsi, a magántőke és a közfinanszírozás.

– Induljunk ki a jelenlegi helyzetből: mindig az a cél lebegett ön előtt, hogy magánkórháza legyen?
– Ó, dehogy! A pálya kezdetén a tanulás, az adott szakma alapjainak, majd a speciális szakismereteknek az elsajátítása az első számú célja egy fiatal orvosnak. A Szent János Kórházban, majd a SOTE Ortopédiai Klinikáján s a továbbképzéseken a legkiválóbb hazai gerincsebészektől tanulhattam, oldalakat tölthetne meg a nevük felsorolása. Aztán a nyolcvanas évek közepétől tágult a tér: a szakma nemzetközi vezetői mellett dolgozhattam elsősorban az Egyesült Államokban, de Japánban és más országokban is.

– Kitörő örömmel fogadtak egy ismeretlent egy szocialista országból? Ma nehéz ezt elképzelni.
– A tudományos és persze az orvosi világban más a mérce. Már 1981-ben megírtam bemutatkozólevelemet Honoluluba Ralph Clowardnak, a kor vezető gerincsebészének, akit ma is a szakma géniuszának tartanak. A vele töltött idő meghatározó volt későbbi pályafutásom szempontjából: először könyvekkel, szakirodalommal támogatott, majd 1986-tól lehetőségem nyílt kiutazni hozzá. Két évtizedes barátságunknak – amely haláláig tartott – köszönhetően juthattam el a szakma ászaihoz szerte a világban.

– Ha nem következett volna be a rendszerváltozás, most egy másik földrészen élne?
– De bekövetkezett! 1991-ben határoztuk el véglegesen feleségemmel, hogy itthon a helyünk. A döntést persze segítette, hogy akkor már rendelkeztem olyan szabadalmi jövedelmekkel, amelyek biztos anyagi hátteret adtak, s nem kényszerítettek hálapénz elfogadására.

– Híre ment annak, hogy nem őrzi féltékenyen a „tudományát”. Járta az ország kórházait, bemutató operációkat tartott. Nem félt a konkurenciától?
– Az orvos alapvető kötelezettsége tudásának továbbadása. Ne felejtsük el, hogy új sebészeti szakág kialakulásának idejét éltük: az ortopédia és az idegsebészet ötvözésével jött létre az önálló gerincsebészeti tudomány. Nemcsak a tábor építése, hanem a rengeteg ellátatlan beteg gyógyítása is inspirálta ezeknek az éveknek a hangulatát.

– Késhegyig menő harcoktól, lobbik összecsapásától az orvosi pálya sem mentes. Hogy sikerült ezeket kicseleznie?
– Harcunkat megvívtuk, s ezek eredményeképpen mára a gerincgyógyászok erős szövetsége jött létre. Már a kilencvenes évek végére széles szakmai konszenzus alakult ki, ebben munkacsoportunk alapvető szerepet játszott. Legrégebbi kollégáimmal, Ferenc Mária reumatológussal, Tóth István idegsebésszel és Jakab Gábor ortopédsebésszel sikerült megalapítanunk önálló műhelyünket, amelyet később a hozzánk csatlakozó kiváló fiatalokkal közösen fejlesztettünk azzá, ami lett. Kétségtelen, hogy a folyamat döntő faktora széles körű nemzetközi elismertségünk volt.

– A gyakorlati munkához viszont hely kellett. Ma is sokan irigylik ezért a budai, Királyhágó utcai, elegáns, Bauhaus stílusú épületért. Azt is mondják, ajándékba kapták.
– Városi legenda. 1993-ban született kormányszintű döntés arról, hogy ezt az épületet a hadsereg a civil egészségügynek adja át, így költözhettünk ide elsőként mint az akkori SOTE Ortopédiai Klinika gerincsebészeti osztálya. A központi honvédkórház építésének leállítása miatt aztán más osztályok nem követhettek minket, végül az egész épületet csak 2004–2006 között lakhattuk be. A kiürülő, lepusztult ingatlan egyébként senkinek sem kellett. Nézzék meg az akkoriban bezárt többi kórházépületet, funkció nélkül hogyan pusztulnak mind a mai napig! Itt ellenben magas szintű munkakultúra és meghatározó nemzeti betegellátási intézmény jött létre, amely sok tekintetben példaértékű volt, és azóta is virágzik.

– Például abban, hogy nem fogadtak el borravalót?
– Igen, ez is benne volt. Annak idején alapítványt hoztunk létre, oda lehetett felajánlásokat befizetni.

– Mennyire maradt életképes ez az ötlet?
– Megkavarta az áporodott levegőt, de igazából sohasem működött úgy, ahogy létrehozásakor szerettük volna.

– Mégis miből tudott olyan fizetéseket adni, hogy megtartsa a munkatársait?
– Állami forrásaink szerények voltak, így először a nemzetközi tudományos porondokon megnyert kutatási pályázatok jelentettek egyfajta többletet, később a beinduló magánrendelések. Óriási volt a nyomás a betegek részéről, s akkoriban az OEP által biztosított működési források messze nem voltak elegendőek a betegtömegek ellátására. A kilencvenes évek vége óta vezettük a várólistát. El tudja képzelni ezt a feszültséget?

– Csak halványan. Mikor érezte azt, hogy elég volt ebből?
– Kemény, folyamatos meccs volt. 2002–2004 között vált világossá, hogy csak a függetlenedés hozhat stabil megoldást. Akkoriban összevissza dobáltak minket, nem találták a helyünket az intézményi struktúrában. Fejlesztésekre persze soha nem kaptunk pénzt.

– De honnan lettek például az új műszereik és a nagy értékű gépeik?
– Innovációs jövedelmeim és kutatási bevételeink jelentették a fő forrást. Az intézeti munka mellett 2000-ben alapítottuk meg a magánellátásra szakosodott Budai Egészségközpontot, amely nagyon jövedelmező vállalkozásnak bizonyult, s végül az általa felvett bankhitelek adták az igazi lökést az orvostechnológiai fejlesztéshez.

– Milyen összegről van szó?
– Maradjunk annyiban: jelentősről. 2004-ben már gyakorlatilag csak saját tulajdonú műszerparkunk volt, s a koncessziós pályázat idején lényegében egy lepusztult kórházépület bérleti joga és egy limitált közfinanszírozott kapacitás volt az egyedüli, amit az akkori kormány kínálni tudott. Akkor döntöttem el, hogy megpróbálkozom a nagyobb önállósággal. Sokat operáltam külföldön, s nyilvánvaló volt számomra, ha a betegeket Budapestre lehetne hozni, az ellátásukból befolyó jövedelmet az intézmény fejlesztésére is lehetne fordítani. Meggyőződésünkké vált, hogy a gazdasági felelősség átvállalásával jóval nagyobb hatékonysággal tudjuk megteremteni a minőségi gyógyítás feltételeit s persze munkatársaink jövedelmének stabilizálását is.

– Pedig ez nem mindenkinek szimpatikus. A szegények ispotályát és a gazdagok luxusklinikáját szembeállítani nyerő dolog a politikai demagógiában. Számolt ezzel?
– Ócska politikai demagógiával a társadalom minden szegmensében számolni kell. Esetünkben a kezdeti rosszindulatú és ostoba megnyilvánulásokat hamar elsöpörte az a tény, hogy a közfinanszírozott gerincsebészeti ellátás, tehát az úgynevezett „szegény” betegek ellátása soha nem látott minőségi szintre jutott a magántevékenységünkből befolyó jövedelmek segítségével. Az utóbbi években ilyen szövegeléssel már nem találkozunk. Közismert, hogy mit kap nálunk az OEP-finanszírozott beteg, s mit jelent intézetünk munkássága a hazai közfinanszírozott ellátásban.

– Nagyon leegyszerűsítve hogy néz ki az a működési forma, amelyet kigondoltak, s amelyet az egészségügyi tárca elfogadott?
– Kft. formában működő vállalkozásunk 2025-ig tartó koncessziót kapott közfinanszírozott magyar betegek ellátására s a Királyhágó utcai épület bérlésére. Ennek a neve Országos Gerincgyógyászati Központ (OGK). Emellett Nagy Jenő utcai épületünkben, amely saját tulajdon, magánfinanszírozású járóbetegeket látunk el 48 különféle orvosszakmai területen. Ugyanakkor az OGK-ban operáljuk a külföldről hozzánk küldött gerincbetegeket is. Ezt a bonyolult konstrukciót önálló üzleti vezetés hozta létre, fejleszti és működteti Papik Kornél vezetésével. Magam kizárólag gerincsebészeti tevékenységet végzek, s az OGK főigazgatója vagyok.

– Úgy láttam, itt az egyik folyosón új falakat emelnek éppen.
– Folyamatosan alakítjuk és modernizáljuk az épületet. Eddig mintegy másfél milliárd forintot költöttünk korszerűsítésre, most éppen új intenzív osztályt és radiológiai központot alakítunk ki. Természetesen a saját forrás mellett mindezek hátterében biztonságos vállalati hitelpolitika áll.

– Olvastam az álláshirdetésüket. Nagyon megnézik, ki kerülhet ide…
– Mégpedig minden munkakörre vonatkozóan. Mintegy négyszáz alkalmazott vagy szerződött munkatársunk van, s ez a létszám folyamatosan emelkedik.

– Térjünk vissza a közfinanszírozás és a privát ellátás „együttélésére”! Hogyan fest ez a gyakorlatban?
– Magyar privát gerincműtét gyakorlatilag nincs, OEP-alapon mindenki ellátható. Külföldi betegeink elsősorban speciális, bonyolult ellátást igénylő daganatos betegek. Őket orvosok küldik hozzánk, s mi hozzájuk küldjük vissza e betegeket további gondozásra. Széles körű nemzetközi kapcsolatrendszerünk és az e területen kivívott vezető szerepünk garancia arra, hogy ez a tevékenységünk még sokáig az egyik meghatározó profilunk maradhasson.

– Mennyire alkalmazható az ön által kidolgozott modell más orvosi szakágakra?
– Lényegében szabadon adaptálható – átlátható intézményi szerkezetünk van – a megfelelő módszertannal, orvosszakmai és gazdálkodási minőségbiztosítással, szoros kontrollal. Kormányzati szándék és megfelelő ösztönzők kialakítása mellett bizonyára sok kollégám vállalkozna hasonló intézmények megszervezésére.

– Mi a helyzet a hazai várólistákkal? Még a közelmúltban is aggodalomra okot adó híreket lehetett hallani.
– Az elmúlt két-három évben az OEP vezetőinek hozzáállása alapvetően változott. Megalapozott véleményem szerint javarészt az ő kreatív és innovatív tevékenységüknek köszönhető, hogy a magyar egészségügy még működőképes. A várólisták leküzdésére fordított extra költségvetési források és a jogi helyzet rendezése következtében kimondható, hogy ez év végére a nem sürgős gerincműtétre való várakozás ideje országosan hat hónap körül stabilizálódik.

– Négy évvel ezelőtt még nem volt ennyire derűlátó. Amúgy nem környékezték meg, hogy vegyen át valamilyen egészségpolitikai feladatot?
– Hát… Úgy véltem azonban, okosabb, ha a magam portáján söprögetek.

– Valami ötlete csak van, hogy ne vándoroljanak ki erről a területről is a reménységeink…
– Intézetünk élő példa arra, hogyan kell a fiatalokat integrálni. Az egészségügyi kormányzatnak vizsgálnia kellene, hol működnek olyan munkacsoportok, amelyek valódi hozzáadott értéket tudnak felmutatni. Ezeket az orvosokat és intézeteket kellene olyan helyzetbe hozni, hogy érvényesüljenek kiválóságaik, s ne tapasztalják meg a mi keserves húsz évünket.

– De vajon méltón kezelik a tehetségeinket külföldön?
– Saját szakmámban ez kétségkívül így van, példaként említhetem intézetünk kutatási igazgatóját, Lazáry Áront. Még csak 34 éves, de nemzetközi ismertsége rendkívül széles, szakmai presztízse jelentős. Nagy konferenciákon elnököl, nemzetközi kutatói konzorciumokat vezet. Ha egy intézet szerepe a nemzetközi tudományosságban és betegellátásban osztatlanul magasra értékelt, fiatal kutatói és orvosai saját bőrükön is megérzik ezt. Rendkívüli mértékben növeli önbecsülésüket és ambícióikat. Büszkék vagyunk arra, hogy a gerincsebészetben magyarnak lenni a nagyvilágban megbecsülést és elismertséget jelent.

Hirdetés

Kiemelt

Adócsökkentést várnak a hotelesek

Adózási, szabályozási eszközökkel kell növelni a hazai hotelek versenyképességét, hogy a vállalkozások elvégezhessék a szükséges fejlesztéseket, illetve megtartsák a szakképzett munkaerőt.

Poszt-trauma

Vágó István ezúttal Áderbe rúgott bele

A Gyurcsány-barát kvízmester hatalmas bakot lőtt.

Soros beindította a pénzágyúit: veszélyben a mesterterv

A spekuláns egyre szaporodó ráncait csak Hillary vasalhatja ki.

Csak, hogy a bajor belügyminiszter is megértse

„Nem fogtok nyugodtan aludni a házaitokban”.

Kapocs Nizza és München között: csemege összeesküvés elmélethez

Egy német újságíró mind a két helyszínen videón rögzítette a véres eseményeket.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!