Nem ijed meg a saját árnyékától, beleáll a harcokba, vitákba, miközben a többség csak a saját lövészárkaiból mer átkiabálni a másikéba. Elismert rendező, színházi ember. Miért nem elég a színpad, miért akarja átrendezni a magyar színházi életet is?
– A szakmát illető vállalkozásom előbb kezdődött, mint a Nemzeti Színház igazgatása a maga harcaival. A Magyar Teátrumi Társaságot 2008-ban azért hoztuk létre, hogy megtörjük azt a folyamatot, amelyet Hiller István és köre előkészített. A szakma két részre szakadt. A Hillerék létrehozta struktúra a francia, illetve skandináv modell: az alternatív, társulat nélküli projektszínházaknak kedvezett volna, erre billentette volna el a magyar struktúrát. A rendszerváltoztatás idején Babarczy László és Zsámbéki Gábor megvédte a kőszínházakat és bennük a társulatokat. A német modell szerint állandó társulatokkal működő kőszínházak rendszere, hálózata – főképpen vidéken – felbecsülhetetlen kulturális erőt képvisel a mai Magyarországon.
– Nyilván időről időre azért akarják ezeket felszámolni, mert túl drágák, sok a bérköltség, kevés jut produkcióra, mindenki panaszkodik.
– Én viszont abban hiszek, hogy a színház több mint szórakoztatóipari szolgáltatás, és csak szabályozott rendszerben tud célszerűen és hatékonyan működni. Érvelhet bárki bármivel, mondhatja, hogy elavult a rendszer, de Budapest színházi ellátottsága egyedülálló a világban, Magyarországon évente megvesznek öt és fél millió színházjegyet. Ne higgyék, hogy az alternatív projektszínházak látogatottsága magasabb lenne! Az új előadó-művészeti törvénnyel sikerült felülírnunk a Hiller-féle törvényt, mostanra elmúlt a jól működő magyar színházi szerkezetre leselkedő veszély, működnek a nemzeti és kiemelt színházak, megmaradt a társulati rendszer, mindenhol tartanak gyermek- és ifjúsági programokat, megtörtént az amatőr társulatok újjáélesztése, vidéken negyven minőségi színház és játszóhely működik, és minden gyermeknek alanyi jogon fog járni évi egy színházi előadás. Persze ettől még nem lesz mindenki színházrajongó, de akkor is imponáló, hogy Európában csak az észtek vesznek több színházjegyet, mint mi. A világban is tudják, hogy a magyar színházi élet az egyik legjelentősebb, sok a bemutató, közöttük persze akadnak gyengébbek is, de külföldről mindez – az alternatívok mostani támogatásával együtt is – progresszívnek hat.
– Megvédte tehát a társulati struktúrát, vagyis a színészek és színházi emberek biztos egzisztenciáját. Ennek ellenére közülük nem lett túl sok barátja.
– Ma sem értem, miért nem álltak akkor mögém, talán túl erős volt a független színházi emberek lobbija. A vidéki színházigazgatók győri találkozóján úgy tűnt, hogy senki nem olvasta el figyelmesen a Hiller-féle törvénytervezetet. Próbáltam elérni, hogy vetessék ki a szövegből, hogy a függetleneknek „legalább” tízszázalékos támogatás jut, hiszen a tízből bármikor lehet kilencven, és akkor a társulatoknak végük. Aztán persze átment a törvény a „legalábbal”, és a függetlenek 2009-ben meg is lettek szórva pénzzel.
– Aztán 2010-ben megszületett a jelenleg érvényes előadó-művészeti törvény, amely azonban csak részleges védelem, hiszen egy új kormány bármikor megváltoztathatja.
– Remélem, nem fogja, és meglátja benne azokat az elemeket, amelyeket nem szabad lerombolni.
– A színházi elitnek mindig jó volt a sajtója, és erős a hangja. Ha másért nem is, a „legalábbtörvény” eltörlése miatt érthető, ha a független színházak és a körükbe tartozó művészek haragszanak önre.
– Lehet panaszkodni, nagyon hangosan is, de azóta van igazi katasztrófa a magyar színházi életben, amióta működik a társaságiadó-rendszer, a tao. Lehet, hogy az állami támogatások csökkentek, de az alternatív színházak tao-bevétele megötszöröződött – és mi ez, ha nem közvetett támogatás, hisz az állam lemond a javukra az adója egy részéről. Ma egy társulat bevételének nyolcvan százaléka jöhet a taóból, ehhez igazolni kell a jegyeladásokat, ezért folyik is a hatalmas tao-biznisz. Kezdetben voltak társulatok, amelyek Azerbajdzsánból, Mexikóból hoztak 500 milliós bevételi igazolásokat, bűnszövetkezetek alakultak. Ma már csak az Európai Unión belül lehet ezzel élni, de a trükközés folyik, léteznek kimondott tao-előadások, színháznak álcázott taós rockkoncertek, amelyek kizárólag a nézettségre mennek, hogy igazolható legyen a magas jegyeladás. Így jogossá válik a támogatás. Emiatt fel is hígult a kínálat, pedig a 2000-es évek elejétől már reménykedni lehetett, hogy emelkedik a színvonal. Tavaly mindennek következményeként már 17 milliárd volt a magyar színházi élet tao-bevétele, igaz, nem azokhoz jutott, akik meg is érdemelnék, és rászorulnak, hanem azokhoz, akik ügyesek. A tao a szakma rákos daganata, de amikor ezt elmondom, leveszik a fejemet, senki nem mer hozzányúlni, mert enélkül bedőlne a magyar színházi élet. Nem tudom, hogy lehet ebből tisztességesen kimászni. A Nemzeti Színház nem él ezzel a módszerrel, nálunk nincsenek taós előadások, amire azt mondják, hogy megtehetjük, mert kiemelt az állami támogatásunk. Pedig ez úgy igaz, hogy még mindig alacsonyabb – egy nagy nemzetközi fesztivál költségvetésével együtt –, mint az Alföldi-éra első éveiben.
– Haladjunk tovább a Vidnyánszky nyitotta frontokon! Folyt és – bár lankadó erővel – még mindig folyik a harc a Nemzeti Színházért. Évtizedek óta vitatkoznak, miről kellene szólnia, aztán nem jutnak semmire. Valóban nem értelmezhető a fogalom?
– A színházi szakma krémje 2002-ben erre jutott, és ez a megállapítás volt talán az a pont, amikor úgy gondoltam, hogy nekem, az addig kényeztetett rendezőnek meg kell szólalnom. Ez a világ más orszá-
gaiban nem értelmezhetetlen fogalom, morális erőt ad. Minden nemzetnek vannak intézményei, nálunk ilyen például az Országos Széchényi Könyvtár vagy a nemzeti múzeum, az országos levéltár, melyekben ott a nemzet lelke. Nem véletlen az sem, hogy forradalmakkor a Nemzeti Színházba mentek az emberek, hogy ott megnézzék a Bánk bánt. A nemzeti függetlenséget a XXI. században is újra kell fogalmazni. Számomra ez röviden azt jelenti, hogy egyfelől a végtelenségig befogadónak kell lenni, másfelől a saját hagyományunkat mindig újra kell értelmezi. Önmagunk folytonos újrafogalmazása közben beengedjük a világ izgalmas színházi alkotóit, műveit, produkcióit. Csodálkozom azon, hogy ezek a „banális” igazságok a tapasztalataim szerint mégsem evidenciák. Bartók és Kodály úgy voltak korszerűek, hogy nemzetiek voltak, és nemzetköziek. Ezt tartom példaértékűnek. Saját magyar karakterünket, gesztusrendszerünket, színházi ízeinket úgy tudjuk őrizni és újraértelmezni, ha ismerjük a világ színházi törekvéseit is. A magyar színházi kultúrát ebben a viszonyrendszerben kell látnunk ahhoz, hogy elhelyezhessük és értelmezhessük önmagunkat a globalizált világ kavalkádjában. Elemeiben ezt sok helyen csinálják, de mindezt egységben művelni a Nemzeti feladata, küldetése.
– Nem lehet, hogy a kisebbségi létből érkezett ember erre érzékenyebb, mint aki beleszületett?
– Szerintem inkább az a lényegesebb, hogy kik azok, akiknek ez nem fontos. Talán azoknak, akik a Nemzeti Színházat a Blaha Lujza téren épp március 15-én robbantották fel 1965-ben. És talán az sem véletlen, hogy a nemzeti színházunknak eddig nem volt neve. Nem volt kiírva a homlokzatára semmi. Most fogjuk feltenni.
– Különlegesség, hogy Magyarországon ilyen heves, ilyen hangos a kultúrkampf?
– Talán nálunk komolyabb erők harcolnak a két oldalon. Korábban ez az irodalomban már tetten érhető volt, de a színházi életben csak az elmúlt tíz évben fokozódott. Lengyelországban ugyanez a helyzet, ott például a liberális gondolat az erősebb, az oroszoknál viszont a konzervatív. Kétségkívül a szembenállás ezekben az országokban nem olyan erős, mint nálunk. De ez nem baj, a viták ugyanis kérdéseket generálnak. Varsóban tanácskozást rendeztek a nemzeti színházak vezetőinek, arról beszélgettünk, mi lehet egy nemzeti színháznak a szerepe a globalizálódó világban. A kérdés az, merre menjen Európa: legyen egyesült államok, vagy inkább a nemzetek Európája?
– Azért e harcban nálunk nemcsak érvek harcolnak, hanem folyik a személyeskedés is. Bevisznek mélyütéseket, amelyekben az elmúlt időben volt része bőven.
– Amikor Tompa Andrea leírta, hogy homofób vagyok és fasiszta, és az írását átvették vezető európai lapok, nem volt köztük egy sem, amelyik úgy gondolta, megkérdezi tőlem, van-e másik igazság. Ez abban az Európában történt, amelyik büszke a szabad gondolatra és a sajtószabadságra. És nem volt egyetlen lap sem, amelyik lehozta volna a helyesbítésemet. Ugyanez történt Valére Novarinával, az egyik legnagyobb francia íróval, aki otthon legalább akkora sztár, mint nálunk Esterházy Péter. Ő ismer, dolgozott velem, és a Le Monde-ot olvasva felháborodott az engem ért vádakon. Az azokra reagáló írását a Le Monde nem közölte. Nálunk állítólag korlátozott a sajtószabadság, de ilyet nem tudok elképzelni.
– A kollégái, akik ismerik, miért nem védik meg nyilvánosan? Talán elhiszik a vádakat?
– Máshogy beszélnek persze itt, nálam az irodában. Azért kezdtünk bele a kaposvári színművészeti egyetem felépítésébe, mert azt szeretném, ha szabad szellemű, egyenes gerincű fiatalok kerülnének ki onnan. Olyanok, akiknek nem az igazodási vágy a vezérelvük, akik tudják a kritikákat a helyükön kezelni, ahogy a magukat királycsinálónak tartó kritikusokat is. Nem a budapesti egyetem színvonalát kérdőjelezem meg, hanem azt állítom, hogy az egyfajta gondolkodást plántál bele a diákokba, és ezen túl szeretnénk lépni Kaposváron. Módszerében is más a kaposvári iskola: megvalósult a duális képzés, vagyis az osztályok már a kezdetektől színházakban is dolgoznak. A legújabb osztály most Cserhalmi György vezetésével Székesfehérvárra megy.
– Mennyi energiáját veszi el a színházi munkájától az, hogy folyton védekeznie, harcolnia kell?
– A nagy energia a Nemzeti Színházra ment el mostanában, de már látszik az eredmény. Nyertünk díjakat, tavaly 112 ezer nézőnk volt, ez komoly visszaigazolása a munkánknak. És megrendeztük két sikeres MITEM-et, Madách Nemzetközi Színházi Találkozót rangos kelet- és nyugat-európai résztvevőkkel, ami jelzi, hogy egyre szélesebb a nemzetközi elfogadottságunk.
– És vannak, akik továbbra is nemet mondanak a meghívásra.
– Sokat kellett magyarázkodnom, sok ajtó becsukódott, közben másikak meg kinyíltak. Ott szerzünk barátokat, ahol tudunk, ahol fogadókészség van ránk. Az európai fesztiválvilágban egyetlen szellemi irányzat létezhet csak, ott nehéz nekünk teret fognunk.
– Váltig csak azt kérdem: mennyire viselték meg az elmúlt időszak támadásai, harcai? Sok a rossz éjszakája?
– Csodálatos hátterem van, csodálatos feleségem, gyermekeim. Lehet, hogy este betegen megyek haza, de otthon meggyógyulok, és reggel mindig gyógyultan jövök be a színházba. Hiszek abban, amit csinálok, és nem fontos, hogy megfeleljek másoknak.
Tisztelt Szerkesztőség!
A Vidnyánszky Attilával közölt interjúban elhangzik, Vidnyánszky Attilát fasisztának és homofóbnak neveztem egy írásomban. Ilyet soha nem írtak és nem mondtam. Továbbá: külföldi színházi szaksajtóban írtam Vidnyánszky Attila igazgatói kinevezéséről, amit nem átvettek a külföldi sajtóban, nekik szánt cikkek voltak. Egyik ilyen cikket a debreceni színház honlapján meg is jelentette fordításban a lap és a szerző engedélye nélkül.
Tompa Andrea