A kastélyokkal kapcsolatosan szocialista tankönyveinkben valaha olyasmiket írtak, hogy ezek mind-mind a magunk mögött hagyott múlt emlékei, a kizsákmányoló osztály összeharácsolt vagyonának jelképei, amelyeket a szegények kiszipolyozásából építettek – de szerencsére jött a népi demokrácia, elsöpörte az osztálytársadalmat, s a proletárdiktatúra a patinás falak közé öregotthonokat, állami gondozott gyerekek tömegszállásait és téeszirodákat telepített. Mindig elborított a megmagyarázhatatlan szomorúság, ha ezekbe a málladozó vakolatú intézményekbe léptem. Nem érzékeltem még a kifűthetetlen, nagy belmagasságú hodályokba telepített hálótermek históriai abszurditását, az összebarmolt átépítéseket, a kontár beavatkozásokat, a fenntarthatatlanságot és a funkciótlanságot – csupán a bőrömön éreztem, hogy itt valami nagyon nem stimmel.
Olykor meglepő helyeken: ócskapiacokon, lerobbant lakásokban bukkantak fel faragott stílbútorok, képek és szőnyegek – ezeket az államosítást követő össznépi fosztogatás idején hordta szét a csürhévé átlényegülő „győzedelmes” nép. De ezek legalább ily módon megmaradtak: nem vetették tűzre őket az „elavult, reakciós” könyvekkel együtt. Rövidnadrágos, hátulgombolós lurkóként is gyanút fogtam: ez a „múltat végképp eltörölni” szöveg többet árt, mint használ: felszámol valamit, aminek a helyébe aztán nem képes semmiféle hasonló ellenértéket illeszteni. A kastélyok valaha lehettek bár a társadalmi elnyomás emblematikus helyszínei: az országot, a nemzetet, a hazát szegényíti az, aki képletesen vagy valóságosan lerombolná azokat.
A haza a közös hagyományokra, a közös történelemre, a közös élményekre épül („a nemzet közös ihlet” – olvastam később József Attilától), s mindez a közös földben, a közös (nyomtatott, énekelt, mondott, vizuális és tárgyi) kultúrában és – igen – a közös épületkincsben öröklődik át. Vagyis aki a múltat úgy akarja végképp eltörölni, hogy a szimbolikus harc mezején többek között a közös kastélyainknak is nekiront, netán passzívan engedi pusztulni őket, mígnem a folyamat immár visszafordíthatatlanná válik és hipokrita ábrázattal szét lehet tárni a kezeket – nos, az nem barátja a magyaroknak. Aki pedig kastélymentésbe fog, azt mozdítja elő, hogy jelen időben is közöttünk lakozzék a történelem…