– Angela tanítványa voltam a Nemzeti Színházban, huszonkét éve. Furcsa átadni azt, amit tudunk, ami csak a miénk. Az első ilyen a pályámon: sokáig játszottam egyik kedvenc szerepemet, a Lila ákácot. Megláttam az akadémistákat az én ruhámban a vizsgaelőadáson. Az én ruhám, az én fájdalmam, az én könnyeim – és valaki más viseli! Amit Angela adott át nekem, még sokkal fájóbb lehet. Az nem csak ruhadarab, hanem a művészetéből egy szelet – mesél Erzsébet a kapcsolatukról.
– Azokat a dalokat, jeleneteket, amiket én annak idején megszültem, át kell adni valakinek – csatlakozik Angela. – És van egy ember, aki ugyanazt gondolja, ugyanazokkal az eszközökkel adja át a nézőnek saját érzéseit. Én elmondom, mit fedeztem fel a dalban, s ő a saját érzésein keresztül átszűri. Öröm látni, hogy amit átadok, az virágzik. Ez a művészsors, tanítvány- és tanársors.
Két színésznő, két barát, mester és tanítvány kanalazza meghitten egymás kávéjáról a habot, s közben teljes alázattal azon dolgoznak, hogyan emeljék aktuálissá, örökérvényűvé az I. világháború otthon maradott hősnőinek a küzdelmeit.
– Az utolsó dalunkban az a szöveg: „Ha majd egyszer mindnyájan visszajönnek, / Boldogabb, szebb és jobb lesz a világ, / Embert az ember többé sosem öl meg, / Nem lesznek rongyos kolduskalibák…” Száz évvel ezelőtt írták. De soha nincs béke egy asszony életében: minden nap van egy krízis, amit meg kell oldani. Meg kell mondanom az uramnak és a fiamnak, mit csináljon! – mondja Erzsébet arról, nélkülözhetetlen-e a válság ahhoz, hogy fölismerjük a nőben a hőst.
– Az asszonyok minden időszakban hősként állnak fel. Nem kell ehhez hadiüzemekben dolgozni: észre kell venni az apró hőstetteket, amelyek mindennap megoldásra várnak – erősíti meg Angela. – Most is az lenne a jó, ha a férfiaknak lenne meleg, ölelő, szerető visszavonulási lehetőségük. Ezt egy asszony tudja megteremteni igazán.
– Kevesen vannak a mi generációnkból család- és otthonteremtő nők, akik gyereket nevelnek, sütnek-főznek, s mellesleg van egy foglalkozásuk, mondjuk színésznők – mosolyodik el Erzsébet. – Azért beszélünk Angelával is egy nyelven, mert bennem van ez a családteremtő erő, ami fontos tulajdonsága egy nőnek. Én nem akarok férfi lenni: szeretem, hogy nő lehetek.
Az estet egy ízben, a Múzeumok éjszakáján a csillagos ég alatt is előadják. Szokják a gondolatot, hogy ilyen intim műsort visznek szabadtérre, de bíznak benne, hogy a csillagok jót tesznek majd a produkciónak.
Zongorán kísér: Fekete Mária, Somos András. A programot az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság támogatja. Előadások a Várkert Bazárban: június 10-én és 25-én 21 órakor.