Az olvasó joggal kérdezheti, miért éppen a XIX. század 40-es, 50-es éveit említettem a bevezetőben igazodási pontként. Nos, ennek pofonegyszerű az oka: gróf (?) Haraszthy Ágoston, a minőségi szőlő- és borkultúrát az Egyesült Államokban 170 évvel ezelőtt meghonosító magyar nemes és kalandor nyomában jártam be a közép-nyugati és csendes-óceán-parti területeket Chicagótól és a Wisconsin állambeli Sauk Citytől a kaliforniai San Diegón (ahol a város első seriffje volt honfitársunk) és San Franciscón át Sonomáig, a Napa Valley legendás borfővárosáig, ahol annak idején Haraszthy megalapította a ma is virágzó Buena Vista Wineryt, a legendás pincészetet.
Sauk City – kevesen hallottak mifelénk erről a Chicagótól 300 kilométerre nyugatra fekvő, Haraszthy által Széptáj néven alapított városkáról – gépkocsival három-négy óra alatt kényelmesen megközelíthető az O’Hare nemzetközi repülőtérről. Azért van szükség ennyi időre, mert a megengedett sebesség felső határa sehol sem haladja meg a 70 mérföld/per órát (112 km/óra), és ha az ember belefeledkezik az automata kocsi (odaát nem nagyon ismerik a sebességváltót) gázpedáljának önfeledt pumpálásába, gyorsan lestoppolja a semmiből előbukkanó rendőrautó.
Ez az a pillanat, amikor nagyon észnél kell lenni: nincs bizalmaskodó bratyizás a közeggel, még véletlenül se szálljon ki a sofőr a kocsiból, tegye mindkét kezét jól láthatóan a kormányra és szép nyugodtan válaszoljon az intézkedő rendőr kérdéseire.
Másfél évtizede egy wisconsini autópályán esett meg velem, hogy jó magyar szokás szerint kiszálltam a bérelt Toyotámból, mire az őrmester asszony (!) előkapta coltját, megfordított a tengelyem körül, széttárt karokkal, hassal a motorháztetőre fektetett, szétrúgta a lábaimat, és csak e kedélyes bevezető után kezdődhetett meg a diskurzus.
Ha már bérautó: nem árt az óvatosság a cég kiválasztásánál, főleg a bérlés mikéntjénél. Magam beleszaladtam a csapdába: a chicagói repülőtéren a Hertznél három napra 450 dollárért sikerült kivennem egy fapados Toyotát, ami testvérek között is 130 ezer forint – eszement összeg.
Felháborodott érdeklődésemre fapofával közölte az ügyintéző: tetszettem volna interneten előre lefoglalni a járművet, akkor lényegesen jobban járok.
Amikor négy nappal később az American Airlines járatával megérkeztem San Diegóba – ez itt nem a reklám helye, csak még szerepe lesz a légitársaság nevének –, már előrelátóbb voltam, egy, a chicagói Lewis Universityn tanuló magyar egyetemista hölgy segítségével előre elkészítettem a foglalást. Megérte: kilenc napra 230 (!) dollárért sikerült a chicagóival megegyező kategóriájú kocsit bérelnem, ráadásul még a 200 dolláros kauciótól is eltekintett az Alamo nevű rent a car cég munkatársa.
Tehát American Airlines: az európai utas számára sokkoló módon a feladott, mindössze tízkilós bőröndömért 25 dollárt kellett fizetnem, ugyanis a belföldi járatokon csak az utastérbe felvitt kézipoggyász az ingyenes. Jó tudni.
És akkor most a benzinárakról. Ez bizony államonként változó. Illinois-ban és Wisconsinban akadt olyan kút is, ahol egy gallon 87-es oktánszámú benzinért 2,3 dollárt fizettem (240 forintos literenkénti ár jön ki), Kaliforniában viszont egy esetben csak literenként 360 forintért (3,4 dollár/gallon) sikerült tankolnom.
Amerikában rengeteg a magyar, és itt nem csupán az ’56-osok egyre inkább elöregedő, kihaló nemzedékére gondolok. Találkoztam 24 éves ösztöndíjas egyetemista lánnyal, aki nyaranta teniszedzőként keresi a kenyerét – tavaly két hónap alatt húszezer dollárt tett félre, és mivel az oktatási intézmény veretlen élversenyzője, nemhogy tandíjat nem kell fizetnie, még ösztöndíj is jár neki –, 1994-ben San Franciscóban állást kapó férjét elkísérő irodalmár-nyelvtanár hölggyel, Irvine-ban magának, feleségének és három gyermekének nagypolgári életnívót biztosító üzletemberrel és válogatott focistával, a Chicago Fire gólkirályjelölt csillagával.
(Utóbbi nevét úgyis kitalálnák, természetesen Nikolics Nemanjáról van szó.) Egy valamit szögezzünk le: aki Amerikában tisztességesen dolgozik, van benne ambíció és kreativitás, annak nincsenek megélhetési gondjai.
Zárszóként következzen – mert elkerülhetetlen – némi aktuálpolitika. Igen, Donald Trump a végletekig megosztó személyiség. A „magyar skála” két végpontja az irvine-i üzletember és a San Franciscó-i irodalmár. Előbbi szerint a regnáló elnök tökös csávó, aki újra felvirágoztatja Amerikát, utóbbit még a madárfészek-frizurás milliárdos nevének említésekor is hányinger kerülgette.
A középút a chicagói egyetemista: Trump messze van az ideálistól, no de akkor mit mondjunk Hillary Clintonról?!
Ilyen Amerika 2017 májusában. Egyszerre igazságos és igazságtalan, liberális és konzervatív, gyomorforgató és imádni való. Millió jelző aggatható rá, csak egy nem: hogy unalmas.