Saudade. Egy szó, amelyben összesűrűsödik a hajdani, óceánközpontú világbirodalmára még ma is oly büszke Portugália szellemi öröksége. Bár a nagy földrajzi felfedezések korának emlékét a jelenben is élénken őrző nemzet úgy tartja, hogy a kifejezést lehetetlen lefordítani bármilyen idegen nyelvre, a keserédes, a fájdalmat és az örömöt egyszerre felszínre hozó életérzést mégis mindenki pontosan megérti, aki egyszer Lisszabon partján állva a saját bőrén tapasztalta meg az Atlanti-óceán felől áramló hűvös erőt.
A saudade ugyanis egyszerre jelent sóvárgást, nosztalgiát, szomorúságot, fájdalmat, de egyben a szerelem és a boldogság különleges keverékét is. A luzitán lélekben tomboló, elérhetetlenség utáni vágyat és melankóliát pedig a fado önti szavakba: az érzelmektől túlfűtött zenét a szájhagyomány szerint a férjeiket és fiaikat sirató asszonyok énekelték a tiszteletet parancsoló óceán felé, hiszen sosem lehettek biztosak abban, hogy a háborgó hullámok között dolgozó szeretteik visszatérnek-e a hajnali halászatból.
Ahhoz, hogy magunkba szívjuk a város történelmi múltját, nem nagyon van szükség útikönyvekre, hiszen a nemzet dicső történetein a fiatalok éppúgy szeretnek merengeni, mint a fájdalmat testközelből átélő idősebb generáció. Egy portugált pedig aligha tesz valami boldogabbá, mintha egy külföldinek a saját kultúrájáról beszélhet. A „cidade das sete colinas”-nak, azaz a hét domb városának is nevezett Lisszabonban például teljesen megszokott, hogy a helyiek a város miradouróin, azaz kilátóin a naplementében gyönyörködő turistákat szórakoztatják városi legendákkal vagy épp a kedvenc fado dalukkal. A legjobb tehát, amit messziről jött ember tehet, ha hagyja, hogy a portugálok befogadják.
A Tejo folyó és az óceán torkolatánál fekvő várost ugyanis nem elég meglátogatni, inkább át kell élni. Ezzel pedig nem nagyon lehet ellenkezni, hiszen az Ibériai-félsziget csücskében az emberek magától értetődő természetességgel elegyednek szóba idegenekkel a villamosmegállóban állva vagy épp a reggeli kávét egy pékség pultjánál szürcsölgetve. A nyelv pedig aligha lehet akadály: a fővárosban, de jellemzően vidéken is szinte mindenki beszél angolul, így ha épp egy külföldivel van dolga az újsága felett az előző esti focimeccs eredményén mérgelődő portugálnak, vállat se rántva vált át angol nyelvre, hogy végre kifejthesse véleményét.
Az Európa San Franciscójának is nevezett Lisszabon megszámolhatatlan látnivalóval várja az egykori gyarmatbirodalmak történelmét is magába olvasztó portugál kultúra iránt érdeklődőket. A kacskaringózó, hol emelkedő, hol hirtelen lejtő macskaköves utcák roskadoznak a helyi különlegességeket kínáló éttermektől és az impozáns kávézóktól, de a városképhez szorosan hozzátartozik a faszénparázson szardíniát sütő utcai árus látványa is.
A színes és lüktető, mindössze 600 ezres lakosú metropolisz ékessége a város szinte minden pontjáról látható Április 25. híd, amelyet a San Franciscó-i Golden Gate hídról mintáztak. A lisszaboni változatot ugyanaz az amerikai vállalat építette, amely a San Francisco és Oakland Bay között ívelő függőhidat, a hasonlóság tehát nem véletlen.
A híd túlsó partján Almadába érve pedig a brazíliai Rio de Janeiróból is kaphatunk egy apró szeletet, a Megváltó Krisztus kicsinyített mása, azaz a Christo Rei ugyanis a híd melletti dombról tárja szét karjait Lisszabon felett. A folyó és az óceán maximálisan része a város vérkeringésének: egyáltalán nem meglepő, ha valaki mindennap komppal jár be a munkahelyére.
Lisszabon nevezetes kellemes éghajlatáról és a várost beragyogó napfényről, ez mégis csalóka, hiszen az óceán felől áramló hűvös szélnek köszönhetően észrevétlenül sülhetünk vörösre, az esték pedig általában jóval hűvösebbek és szelesebbek a nappali hőmérsékletnél.
Ez azonban nem tartja vissza a helyieket attól, hogy a munka végeztével a fővárossal szinte összenőtt Estoril vagy Cascais kisvárosok felé vegyék az irányt, ahol a véget nem érő óceánpart várja a pihenni vagy épp szörfözni vágyókat.