A stabil nemzeti valuta volt a feltétele annak, hogy a csonka ország gazdasága bekapcsolódhasson a nemzetközi vérkeringésbe. Az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből fennmaradt korona a háború, majd a belpolitikai válság miatt rohamosan veszített értékéből.
Az új pénznem bevezetése Bethlen István miniszterelnök stabilizációs programjának egyik sarokköve volt. Az MTI összeállításában felidézte, hogy az új valuta bevezetését gondos előkészületek előzték meg: 1924-ben életre hívták a Magyar Nemzeti Bankot, amely az új fizetőeszköz bevezetésének folyamatát is felügyelte.
A törvényhozás 1925-ben mondta ki, hogy a korona helyébe lépő új pénznem 1927. január 1-jétől a pengő. Egy pengő 100 fillérből állt, értéke 12 500 papírkoronának felelt meg. Egy kilogramm finom arany 3800 pengőt ért, bár a pengő aranypénz formájában soha nem került forgalomba. Bevezetésekor a legnagyobb címlet a 100 pengős volt. Egy amerikai dollár 5,7, egy birodalmi német márka 1,3, egy osztrák schilling 0,8 pengőt ért.
Az új pénznem beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a töretlen konjunktúra és a stabilizáló erő egészen a nagy gazdasági világválságig tartott.
A nemzetközi pénzügyi összeomlás nyomán a pengő veszíteni kezdett értékéből.
A második világháború alatt és után súlyosbodott a helyzet, olyannyira, hogy a pengő a máig szomorú világrekordot jelentő hiperinfláció révén van benne elsősorban a történelmi tudatban. Az elértéktelenedés okai között megemlítendők a háborús kiadások, a meglazult költségvetési fegyelem, a háborús pusztítások, a Vörös Hadsereg fedezet nélküli hadipénz-kibocsátása, a mesterségesen gerjesztett áruhiány.
Az államnak nem voltak bevételei, a forgalomban lévő pénznek nem volt fedezete, a gazdaság működésképtelenné vált. Az új magyar fizetőeszköz 1946. augusztus 1-jei bevezetésekor 1 forint 400 ezer kvadrillió pengővel (!) volt egyenlő. Az árszínvonal emelkedése ekkor már 11 óra alatt haladta meg az ötven százalékot.