Kislányom, amíg be nem fejezed a nagytakarítást, sehova nem mész – szólt az intelem Sebestyén Máriának édesanyjától, egy nappal a forradalom kitörése előtt. Az akkor 21 éves lány ugyanis bár október 23-ra beszélt meg találkozót a műegyetemistákkal az egyetem elé, a családi kötelezettségnek számító nagytakarítás közbeszólt.
Már besötétedett, amikor épp a parkettát sikálták és csöngettek. A szomszédasszony lépett be a lakásba és meglepetten azt kérdezte az apjától: „Mondja, Sebestyén bácsi, maguk miért vannak itthon?” „Hol lennénk, hát nagytakarítás van!” – válaszolták. Annyira benne voltak a takarításban, hogy a zajokat sem lehetett hallani. „De hát döntik a Juszufot!” – jött a válasz. „Mit döntenek? Ne szórakozzon, nincs április elseje!” „Menjenek le és nézzék meg!” – így végül lementek az édesapjával.
„A rádióhoz, a rádióhoz!” – hangzott el kint a jelszó. Mária egy hirtelen ötletnek engedve felugrott egy a helyszínre tartó teherautóra. Visszafelé az Andrássy úton mentek végig, a szovjet követség sötétségbe borult, egy lámpa sem égett. – A Deák téren, a főkapitányság fölött sem égett az ötágú csillag, mire a tömeg elkezdett hurrázni – meséli az asszony. Mentek tovább a rádióhoz, majd eldördült az első sortűz, rengeteg volt a sebesült. Sebestyén Mária berohant a rádió mögött lévő Trefort utcai rendelőbe, és ő is kért egy elsősegélycsomagot, majd pár perccel később már kötözte a sebesülteket a rádiónál.
Miután elcsitult a lövöldözés, hazafelé bement a Péterfy Sándor Utcai Kórházba, hogy tudassa: ha szükség van segítségre, áll rendelkezésre. Pár nap múlva már jött is a hír a Kossuth téri sortűzről. Ismét útnak eredt, de amikorra kiértek, a sebesülteket elszállították, csak a halottak maradtak.
Ezután következett a pártház ostroma. Sebestyén Mária ekkor is ott volt; mint meséli, a pártház mellett volt egy diákszálló, oda hordták be a sebesülteket. – Ekkor már a sebesültszállítókat, a fehér köpenyeseket is lőtték – emlékszik vissza. Ott találkozott a Tompa utcai fiúkkal, ők is csatlakoztak a pártházat ostromlókhoz. Aztán jöttek a corvinisták, a Tompa utcai és a Ráday utai csoport tagjai. Ők kérték, hogy menjen át hozzájuk, mert nincs vöröskeresztesük. Elmosolyodva megjegyezi, ott volt Angyal Pista is. Ha a férfit nem végzik ki a forradalom után, ő ma Angyal Istvánné lenne.
– Nagyon sokat találkoztunk, és egyszer megkérdeztem tőle, nős-e. Bár az volt, elmondta, hogy szeptemberben beadták az első válási kérelmet. Az Üllői úton laktak, a Ludovika épületével szemben, és mindig elkísértem, amikor ment ruhát váltani. Többször mondta: „Gyere fel, Szöszi!”, és állandóan erősködött, hogy már csak jó barátok a feleségével. Én akkor sem akartam felmenni, mivel tartottam tőle, hogy rossz hírbe keveredek. Mindenesetre nagy szerelem volt, vérszerződés a fegyverropogás közepette – idézi fel.
A Tompa és a Ráday utcai csoportban egyre többen lettek. Mária és a vöröskeresztes segítők nappal a fiúkkal voltak, éjjel meg felugrottak a teherautóra, és Nickelsdorf felé vették az irányt. Ott, egy nagy réten állomásoztak a francia, az osztrák, a svájci és a német vöröskeresztesek, onnan hordták ki a különböző orvosi felszereléseket, amire szükségük volt otthon a kórházakban. Ezek egy része ment a Péterfybe, a másik meg a Bakáts téri klinikára, de jutott a Tűzoltó utcai kórházba is.
A Tompa utcai ellenálláskor volt, hogy egy mesterlövész vette őket célba, aki egyszer őt is kiszúrta. – Egy gellert kapott lövedék talált el, a nyoma a mai napig látszik a karomon – mutatja Sebestyén Mária a heget. A Bakáts téri klinikán saját maga műtötte ki magából a golyót.
Ezt követően a Tompa utcában szorultak be az egyik ház óvóhelyére. Majd jött egy tank, és a házzal szemben megállt, ágyújával kilőtte az óvóhelyet.
– Akkor három halottam volt, és körülbelül 15 sebesültem – emlékszik vissza.
A harcok elcsendesedése után Sebestyén Mária továbbra is járt etetni a sebesülteket a Péterfy-kórházba, segített a kötözésnél. November vége felé szóltak neki, hogy december 4-re, az oroszok bejövetelének hónapfordulójára szerveznek egy nőtüntetést. Ennek részleteit a Péterfy-kórház alagsorában beszélték meg.
– A Hősök terénél találkoztunk, nagyon sokan gyűltünk egybe, mindenhonnan jöttek, a jégpálya felől, a hídon át is, mindenhonnan. Megbeszéltük, hogy megyünk az amerikai követségre, amit azért is csináltunk, mert nem engedték leszállni az ENSZ-delegációt a repülőtéren. Állítólag orosz vadászgépek szálltak fel és kikísérték az ország területéről őket. A városon végestelen-végig vonultak a nők, de férfiakat nem engedtek be, nehogy azt lehessen mondani, hogy újra forradalomra készülnek. Az volt a terv, hogy a nők megkoszorúzzák a Hősök terén az elhunyt katonák sírját, és egy csendes, néma tüntetés lesz. A tömeg egyik oldalán én rohangáltam le-föl a vöröskeresztes táskámmal, a másik oldalon Szöllősiné. A csatlakozni szándékozó férfiakat folyamatosan zavartuk el. Elmentünk egészen az amerikai követségig, majd páran bementünk oda, és követeltük: az ENSZ-delegáció tagjai jöjjenek és nézzék meg, miként néz ki Budapest, az ostromlott város, és hogy mit műveltek itt a szovjet elvtársak. A követség titkára megígérte, hogy értesíteni fogja őket, és fényképeket is készítettek a tömegről.
Sebestyén Mária másnapra újra összehívta a tüntetést a Petőfi-szoborhoz mint a forradalom egyik jelképéhez. – Már mentünk befelé, azon csodálkoztam, hogy minden egyes utcában, ami a szoborhoz torkollik, magyar civil ruhás rendőrök álltak, és nem engedtek be senkit sem a térre. A Duna-parton már felsorakoztak a páncélosok. A rendőrök közül az egyik meg is szólított, hogy hova megyek, mire azt feleltem, csak kávézni. Megérkezett az asszonyok egy csoportja, akik közül kettőt a koszorúval beengedtek, hogy tegyék le a Petőfi-szoborhoz. Ezután rögtön el kellett hagyniuk a teret. Mi a Vörösmarty téren, az Erzsébet téren meg a környező utcákban tömörültünk, és végül megindultunk, hogy a Hősök terére megyünk, viszont csak a szovjet követségig jutottunk el. Az épület előtt négyes-ötös sorfal volt végig az Andrássy út szélességében, és azzal szórakoztak az orosz katonák, hogy az első sorban lévő nőket felemelték és elengedték, ezzel kisebb zúzódásokat okozva nekik. Aztán mondtam, hogy forduljunk vissza és menjünk megint az amerikai követséghez, mert hátha sortüzet kapunk – idézi fel Sebestyén Mária.
A Bajcsy-Zsilinszky út magasságában lehettek, amikor egy motoros mellé állt, és megkérdezte: „ Mondd csak, te vagy a főnök? Tegnap is láttalak, ahogy irányítod az asszonyokat.” „Nem vagyok főnök, csak vöröskeresztesként segítek” – válaszolta neki Sebestyén Mária, mire a motoros azt mondta: tudja, hogy az ENSZ-delegációval akarnak beszélni, így felajánlotta, hogy elviszi a Margitszigeti Nagyszállóba, mivel ott tartózkodik az indiai ENSZ-megfigyelő. Róla később kiderült, hogy bár Menonnak hívják, de csak névrokona volt az akkori ENSZ-diplomatának. A beszélgetés végén Menon visszavitte Máriát a Szabadság térre. Közben a tömeg odaért a követség elé, a régi TV-székháztól a református templomig az orosz tankok is felálltak szemben az asszonyokkal. Máriát néhány társával beengedték a követségre. A tüntetés végén mindenki igyekezett haza, nehogy sortüzet kapjanak.
Sebestyén Mária még egy darabig bejárt a Péterfybe segíteni a sebesülteken, majd február 18-án éjjel fél háromkor jöttek érte. Előtte való nap egy bőrdzsekis férfi követte, aki a házukkal szemben lévő kapualjban is ott állt, amikor a lány már otthon volt. Még mondta is magában, hogy mennyire tetszik ennek a manusnak. De aztán rá kellett döbbennie, hogy nem erről van szó. Azon az éjjelen a Gyorskocsi utcába vitték… Később, az ítélethirdetés után végül Kalocsán kötött ki.
A kihallgatások alatt a lányt annyira megverték, hogy a fülei begyulladtak és elkezdtek gennyesedni. Sebestyén Máriának mégis az volt a legfájóbb, amikor az édesanyja a rabkórházba érkezett látogatóba. A rácson keresztül kérte őt: ne ijedjen meg, csak azért van bekötözve a feje, mert középfülgyulladása van. – Anyám azonban tudta, hogy valójában mi állhat a háttérben, így csak lehajtotta a fejét, és azt mondta: sejtem, hogy milyen lehet – emlékezik erre a pillanatra. Ez történt vasárnap, hétfőn reggel Mária édesanyját holtan találták az ágyában.
A letöltendő két év nyolc hónap büntetéséből pár hónapot levettek, így Mária együtt szabadult Szöllősinével akit már korábban, decemberben letartóztattak a nőtüntetés után.
– Egyetlen dolgot bánok – mondja –, azt, hogy édesanyám ráment. A bátyámat 1945-ben vitték el Oroszországba, ő evangélikus papnak készült, már a teológiai előkészítőre járt. Ugyanabban az évben júliusban az apámra került sor, akit az Andrássy út 60.-ba vittek, és a családban én voltam a harmadik. Nem csoda, hogy egy anyai szív ezt már nem bírta ki.