A klímaváltozás fizikai szemléletű vizsgálatáról az MTA-ELTE Elméleti Fizikai Kutatócsoport munkatársai egy héten belül két cikket publikáltak a Nature lapcsaládhoz tartozó Scientific Reportsban. A tanulmányok kiegészítik egymást: az egyik kísérleti, a másik elméleti eredményeket mutat be azonos szemlélet alapján. Ennek lényege: a korunkban zajló klímaváltozás fontos vonásai akkor érthetők meg, ha ahelyett, hogy csakis az egyetlen Földünket vizsgálnánk, abból vonnánk le következtetéseket, elképzelünk mellette sok hasonló földi klímarendszert.
Ezek időben párhuzamosan, ugyanazon fizikai törvényeknek engedelmeskedve, de nem azonos módon fejlődnek. A különbségek abból adódnak, hogy a kiindulási adatok (hőmérséklet, szél, csapadék stb.) mások. A különböző kezdeti állapotokból kifejlődő földi klímák eltérő jövőképet jósolnak. Ebből az következik, hogy nem tudunk pontosat mondani a várható klímára, hiszen a sokaságban minden lehetséges kimenet benne van.
„Való igaz, hogy minden lehetséges kimenetel benne lehet a párhuzamos klímák sokaságában, de itt a lehetséges szó éppen annyira fontos, mint a minden. Kísérleteinkből ugyanis kiderült, nem jelenthető ki, hogy bármilyen kimenetel, amit el tudunk képzelni, az valóban lehetséges volna, sőt” – tájékoztatott Vincze Miklós, a kutatócsoport tagja, aki két társával a világon elsőként vizsgálta laboratóriumi kísérletekben az éghajlatváltozás folyamatát. (A paraméterek megfelelő beállításával a földi légköri áramlásokat asztali méretű tartályokban modellezték.) Úgy tűnik például, hogy az átlaghőmérséklet növekedése mindenképp együtt jár az Egyenlítő és a sarkok közötti hőmérséklet-különbség csökkenésével. Márpedig ennek szerepe a mérsékelt égöv időjárásában alapvető fontosságú.
Az ELTE Kármán Laboratóriumban és a cottbusi Brandenburgi Műszaki Egyetemen a világon elsőként – magyar és német kutatók – azt vizsgálták, hogy mely elemek érzékenyek a kezdeti állapotok kis különbségeire, és melyek elég robusztusak ahhoz, hogy minden esetben lényegében ugyanúgy jelentkezzenek. Laboratóriumi modelljükben például a globális (vagyis a kísérleti tartályra vonatkozó) átlaghőmérséklet időbeli trendje minden kísérletben teljesen azonosnak adódott, ez tehát robusztus jellemző.
Viszont ez nem mondható el például a modellbeli „időjárás” rövidtávú változékonyságáról egy adott földrajzi helyen (vagyis a kísérleti tartály egy adott pontján). A lokális változékonyságra jól ismert földi hely London, ahol szikrázó napsütésben is berakja az ember a táskájába az esernyőjét, mert jó esély van arra, hogy egy-két órán belül a „semmiből” megjelenik egy zivatar. Jogos kérdés, hogy ezt a brit sajátosságot hogyan befolyásolja a klímaváltozás? Aki konkrét választ vár, csalódik.
A fizikusok azt találták, hogy néhány kísérletben nőtt, néhányban csökkent a rövidtávú változékonyság, tehát ez nem tekinthető az átlaghőmérséklethez hasonlóan robusztus jellemzőnek. Vagyis nehezen megjósolható, hogy a jövőben többször, vagy éppen ritkábban lesz szükség a londoni esernyőkre.
Bár eredményeik nagy érdeklődést váltottak ki, arról egyelőre szó sincs, hogy ezek alapján a tényleges földi klíma jövőjére lehet következtetni. Vincze Miklós szerint az eredmények azért lényegesek mégis, mert a modellek rávilágítottak arra, hogy léteznek pontosan és pontatlanabbul „jósolható” tulajdonságok. Ez azt tanítja a klímakutatóknak, hogy milyen adatokra érdemes jobban figyelni ahhoz, hogy pontosabb előrejelzésekkel állhassanak elő.