Hogy mennyien voltak, valószínűleg sohasem fogjuk pontosan megtudni. Emlékezések, beszámolók, tanúvallomások tucatjai szólnak róluk, emlegetik őket, gyakran megrendült elismeréssel. Vannak persze, akik puszta létüket is tagadják: szerintük nem is történtek ilyen esetek, ezek bizonyíthatatlanok, s az oral history nagyon is vitatható hitelességű tárgykörébe tartoznak, legföljebb csak ha hírszerzés céljából „küldött emberek” nem jelentek meg a felkelők soraiban… A forradalom oldalára átállt szovjet katonák számát Gosztonyi Péter „legalább százra” teszi, több korabeli sajtójelentés 200 és 300 közötti számokat emleget (igaz, van nyilvánvalóan túlzó, egy-kétezres becslés is).
A hivatalos szovjet – más esetekben (például a harcokban elesettek számát tekintve is) gyanúsan „lefelé kerekítőnek” tűnő – veszteséglista szerint szabadságharcunk során 51 szovjet katona tűnt el. Alekszandr Kirov kutatásai szerint összesen 78 – 49 sorkatona, 23 tiszthelyettes, 6 tiszt – az eltűntnek nyilvánítottak száma. (Igen valószínű, hogy az eltűntek nagy vagy legalábbis jelentékeny része a dezertálókat, illetve az átálltakat rejti.) Már pusztán ezen adatok alapján is alighanem bátran kijelenthető: feltehetően több tucat ’56-os szovjet hősről beszélhetünk.
Ahhoz, hogy bármilyen fegyveres küzdelemben valaki átálljon a másik oldalon harcolókhoz, általában a saját alakulattól történő megszökés (dezertálás) vagy – szerencsésebb esetben – fogságba esés szükségeltetik. Ám a szökés vagy pláne a fogság tudvalevően még távolról sem azonos az átállással. Az átálláshoz azonosulás kell, érzelmi és racionális egyaránt – belátása és átélése mindannak, ami miatt a másik, a szemben álló fél harcol. És ellenem harcol.
Egyértelmű, hogy a szovjet életben és ezen belül a szovjet hadseregben uralkodó korabeli állapotok megélésének tapasztalategyüttese, személyes élmények, emocionális, neveltetési és egyéb motivációk gyakran bonyolult lelki együtt hatása (is) kellett ahhoz, hogy ezt a lépést – „ a szovjet haza”, a bajtársak-elvtársak-feljebbvalók szemében a vonatkozó „korszellemnek” („korparancsnak”) megfelelően vitán felül árulásnak, hűtlenségnek, esküszegésnek minősülő tettet – bárki elkövesse.
Sokszor nagyon nehéz eldönteni, hogy egyszerű dezertálásról vagy tudatosan megfontolt átállásról van-e szó, azért szökött-e meg a katona, mert mindenestül elege volt a dicsőséges szovjet hadseregből, vagy átlátott a szitán, hódító, imperialista inváziónak látta a baráti segítségnyújtásnak becézett barbár akciót, és a Magyarországon szerzett benyomások meggyőzték az addig belésulykolt nézetrendszer teljes átértékeléséről. Mindenesetre ne becsüljük le a – bizony, meglehetősen gyakori – tapasztalati tényt sem: vajon miként hathat az ifjonti lélekre, ha a harckocsiból azt látja egy húszéves fiatalember, hogy egy nála alig öt-hat évvel fiatalabb fiú vagy lány habozás nélkül a tank elé veti magát, és körös-körül az előlük fedezékbe rohanók egytől egyig „munkáskülsejű”, burzsoának vagy gaz fasisztának a legkevésbé sem látszó civilek, közöttük sok lány és gyerek?
Október 28.:
Az MDP Központi Vezetősége megszűnik, és hatfős elnökség jön létre helyette, amelyben Kádár János elnöksége mellett Nagy Imre, Apró Antal, Münnich Ferenc, Kiss Károly és Szántó Zoltán vesz részt. Nagy Imre miniszterelnök kora délutáni rádióbeszédében elrendeli az általános és azonnali tűzszünetet, s utasítja a fegyveres erőket, hogy csak abban az esetben lőjenek, ha támadják őket.
Bejelenti továbbá, hogy a szovjet csapatok kivonulnak a fővárosból, s teljesül a felkelőknek az ÁVH feloszlatására vonatkozó követelése. A kormányfő első ízben nevezi nyilvánosan nemzeti-demokratikus népmozgalomnak az eseményeket. Megalakul a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága, a Kopácsi Sándor vezette Budapesti Rendőr-főkapitányságon pedig megkezdődik a Nemzetőrség megszervezése. A honvédelmi és a belügyminiszter közös parancsa értelmében a fegyveres erőknél bevezetik a bajtárs megszólítást az elvtárs helyett, eltávolítják a szovjet mintájú állami Rákosi-címert, és kitűzik a nemzetiszínű lobogót. Ezalatt a nyugati nagyhatalmak kezdeményezésére összeül az ENSZ Biztonsági Tanácsa a magyarországi helyzet megvitatására. A Szovjetunió tiltakozik, Jugoszlávia tartózkodik.
Az is nyilvánvaló, hogy „érdemi” átállásra, tehát a „szimpla” szökésen, dezertáláson túli, önkéntes fegyveres harcra való jelentkezéssel járó csatlakozásra – egy-két rendkívüli esettől eltekintve – nagyrészt a foglyul ejtett katonáknak volt módjuk. Pongrátz Gergely éppúgy beszámol ilyen esetekről, mint a müncheni Új Látóhatárnak a forradalom 10. évfordulójára megjelent, Magyarországon máig méltatlanul kevéssé ismert dupla emlékszámában olvasható több publikáció. Akadhattak persze sajátságos szituációk, amelyeknek sokszor kiszámíthatatlannak tűnő, gyakran már a lélektan, az emberi erkölcs és a tudat mélyrétegei felé irányuló fordulatai alakították azután úgy az eseményeket, ahogy azok alakultak. Mint például Matvej Janovics Lukács, vagyis Lukács Mátyás történetében, amely bővelkedik a krimi izgalmasságú regények és a klasszikus drámák elemeiben. Az 1935. február 15-én Munkácson született fiú már családos emberként, egy kisgyermek édesapjaként vonul be a szovjet hadseregbe 1954-ben, ahol a szép írású, értelmes, rokonszenves ifjú rövidesen ezredírnok lesz.
Miután 1956. október 26-án váratlanul riadóztatják gépesített lövészezredüket, már meg is indulnak, és szinte meg sem állnak Békéscsaba körzetéig, ahol 31-én a várostól mintegy öt kilométerre beássák magukat, és várnak. November 3-án Lukács Mátyás parancsot kap: tolmácsként az ezredparancsnokkal és annak helyettesével be kell mennie a városba: a békéscsabai városi tanács épületében tárgyalnak a helyi forradalmi bizottság tagjaival. Mint kiderült, Mátyásra nem nagyon van szükség, a bizottság egyik tagja, egy Fekete Pál nevű fiatal tanár jól beszél oroszul, így szinte végig oroszul folynak a megbeszélések. Mátyást valóságos villámcsapásként éri a visszaúton a parancsnok közönyös, szinte hanyagul odavetett mondata: „Holnap reggel három órakor megkezdjük a támadást. Akkor még alszanak.”
Mátyás estig vár, azután 9 óra felé („moszkvai idő szerint”) elindul. Az őr jól ismeri, meg is szólítja, de persze könnyen átengedi. Ugyan nem ismeri az utat a városba, de majd kérdezősködik. A lényeg, hogy hajnali 3 előtt szólni, figyelmeztetni tudjon. Az idős parasztgazda, bár már elég késő van, viszonylag hamar kerít egy motorkerékpárost – de már nem jutnak be Csabára. A motoros visszafordul, Mátyás tanácstalanul, kétségbeesve bolyong a város környékén. Az 5-ére virradó éjszakát egy vasúti őrházban tölti, gimnasztyorkájáért kap egy magyar katonai posztózubbonyt; úgy dönt: megkeresi a magyar laktanyát, és jelentkezik, lesz, ami lesz. Hatodikán reggel legnagyobb meglepetésére szovjet katonákat pillant meg a megtalált laktanya előtt – az objektumot a hódítók még 4-én elfoglalták. Mátyást persze felismerik – és innentől megkezdődik a kálváriája: noha a kivégzéstől – akár isteni csodának is nevezhetjük – megmenekül, sőt mindössze négy (!) évet kap a gulagon, szabadulása után azonban nem maradhat szülőföldjén, egy isten háta mögötti krími kis faluban kell letelepednie – és 2011-es elhunytáig csak 1989 után tud ellátogatni Kárpátaljára –, igaz, egyszer Békéscsabára is… A forradalom 40. évfordulójára megkapja az ’56-os emlékérmet, filmet forgatnak róla. Amikor megkérdezik, mit üzen a maiaknak, csak annyit válaszol: „Legyenek magyarok…”
Az ugyancsak kárpátaljai Bucsella József még ennél is rosszabbul jár: ő már a Bükk előterében megszökik egységétől, a hegyekben bujkál, elkapják, a kivégzőosztag golyójától találva – Dózsa László színművész esetéhez kísértetiesen hasonló módon – életben marad, ám ezután bolondokháza, északi-sarki, majd kazahsztáni lágerek következnek, míg végül 2007-ben érkezhet meg Kárpátaljára. Megírja élettörténetét. Egyetlen mondat ebből az elképesztő kordokumentumból: „Elrabolták életem ötven évét, mert magyar voltam, és mert nem akartam fegyvert fogni a fajtám ellen.”
A fegyveresen átállt és velünk harcolt, nem magyar nemzetiségű szovjet katonák közül a legismertebb – és legvitatottabb – az örmény Akopjan őrnagy esete. (Már 24-én elhagyta alakulatát, és menedékjogot kért, átadták a szabadságharcosoknak, segédkezik a szovjeteket felvilágosító propagandában, segít cirill betűs írógépet szerezni, röplapokat, felhívásokat fogalmaz és terjeszt. November 4-e után rész vesz az óbudai harcokban, 8-án vagy 9-én tűzharcban veszíti életét.) Általában: feltűnő a beszámolókban, milyen nagyarányú az átállástörténetek főszereplői között a kárpátaljai magyarok mellett a legkülönbözőbb nem orosz nemzetiségű, tehát a Szovjetunió népeit reprezentáló harcos. A már említett Új Látóhatár-emlékszámban egy egykori bölcsészhallgató, Máthé Imre többek között kirgiz, mordvin, mari (cseremisz) származású átálltakat emleget. Ugyancsak ő mondja el, hogy a Ménesi út környékén harcoló, 150 fő körüli létszámú egységükben a fegyverszünet nyugodtabb időszakában összeszámolta a velük harcoló szovjet katonákat. Eszerint „négy üzbég, 17 kirgiz, 14 kazah, öt mari (cseremisz), egy komi (zürjén), továbbá 13 ukrán, négy orosz, egy mongol, két csuvas és két belorusz (fehérorosz) volt”. Összesen 64 ember, a csoport majdnem egyharmada.
Bizonyos források szerint azonban küzdöttek orosz és ukrán nemzetiségű harcosok is forradalmunk oldalán. Pongrátz Gergely Viktorja mellett érdemes megemlíteni azt a Ványát is, aki kapitányként a Népligetben rakétatámadást vezetett a szovjet harckocsik ellen, és november 7-én a lakihegyi rádiótorony tövében lévő műszaki berendezéseket annyira megrongáltatta, hogy emiatt kényszerültek az immáron „kádári hangú” Kossuth rádió műsorait hosszú hónapokon keresztül továbbra is a jóval gyengébb szolnoki adón keresztül sugározni…
A sort még lehetne folytatni. És vajon mit kezdjünk az olyan, bár „bizonyíthatatlan”, de több mint elgondolkodtató – mert mellékesen a világszerte nem éppen rémhírterjesztőként vagy beteges túlzóként ismert BBC-től származó – híradásokkal, mint például hogy „Csepelen voltak olyan esetek, hogy egész egységek álltak át azzal, hogy ők nem akarnak Magyarországról elmenni, hát beállnak a felkelők közé” (Pallai Péter–Sárközi Mátyás: A szabadság hullámhosszán – Az 1956-os magyar forradalom története a BBC elmondásában – Helikon, Bp., 2006). A különböző forradalmi pontok egész sorozatában szerepel a követelés: a kormány adjon politikai menedékjogot azoknak a szovjet katonáknak, akik a forradalom mellé álltak. És íme, az átállások – igaz, kései – tulajdonképpeni beismerése, szovjet részről: Pavel Ivanovics Batov (1897–1985) hadseregtábornok – 1945 után előbb a kárpátaljai, majd a balti katonai körzet, később a déli hadseregcsoport parancsnoka, 1962 és 1965 között a Varsói Szerződés tagállamai egyesített fegyveres erőinek törzsfőnöke – két évtizeddel későbbi, 1976-os szavai: „Voltak, akik megszöktek egységüktől, de voltak olyanok is, akik tudatosan átálltak a felkelők oldalára, és fegyverrel is támogatták őket.”
Szent-Iványi Domokos nemrégiben megjelent emlékirataiban közöl egy naivitásában is roppant sokatmondó tiltakozó táviratot, amelyet november elsején magyar tudósok egy csoportja küldött Vorosilov marsallnak. Az újra beözönlő szovjet csapatokról és a magyar semlegesség kimondásáról szóló hírek közepette, „a kétnapos viszonylagos szabadság és a magyarok hősiességére adott nemzetközi reakció keltette remények” kellős közepén így szólt a Vorosilovnak adresszált érvelés és példázat: „Ha ön is szemtanúja lett volna ezeknek a drámai eseményeknek, biztosan ön is támogatná a szabadságharcot, ahogy tette azt számos szovjet katona, akik a felkelés oldalára álltak.”
Hogy Vorosilov mit szólhatott a telegramhoz, nem tudni. De azt igen, hogy a mellénk álltaknak a magyarság köszönetét és kegyeletteljes tiszteletét kimondó emléktábla ott van Budapesten, az Andrássy út és a Bajza utca sarkán.