Bár mára az összes gyerekünk kirepült, szentestére a mai napig szinte mindenki hazatér, ha most is így lesz, akkor az unokákkal és a dédunokákkal együtt akár hatvanheten is együtt ünnepelhetjük a karácsonyt – fogad mosolyogva Lukács Ernő, aki feleségével húsz gyermeket nevelt fel egészségben és tisztességben. A házaspár Tolna mellett, a Heisler–Lukács-kastélyban lakik, amelyet tizenöt éve újítottak fel. A birtok a településhez közel, de a Tolnai-Duna túloldalán fekszik, amit a várost Bogyiszlóval összekötő útról letérve közelíthetünk meg, a kőfallal körülvett, impozáns kastély messziről is jól látszik. A birtokra méltatlanul rossz úton, kátyúk között szlalomozva jutunk el, az udvarra egy vaskapun keresztül nyerünk bebocsátást.
Ahogy belépünk az 1905-ben épült, de a Lukácsék keze munkájával átépített ingatlanba, egy hatalmas előtérbe kerülünk, ahol – miután megszüntették a födémet – a belmagasság eléri a tíz métert, a gyönyörű fából készült tetőszerkezet vonzza a tekintetet. Továbbhaladva az étkezőbe juthatunk, abból nyílik a konyha, a télikert, Lukácsék lakrésze, a vendégszoba és a két mosdó, külön női és férfi. Az emeleten négy saját fürdőszobás háló van, ahol korábban a gyerekek laktak, ma a helyiségek csak akkor népesednek be, ha a fiatalok hazatérnek.
Lukács Ernő az előszobából két egymásból nyíló nappalin vezet minket keresztül, majd hellyel kínál egy nagy tárgyalóasztalnál. Ezután a jövőre 75. születésnapját ünneplő férfi több mint fél évszázadot ugrik vissza az időben, és a kezdetekről mesél. – A katonai szolgálatom előtt egy helyen dolgoztunk a feleségemmel. Ötvenöt éve, 1962 végén volt egy brigádgyűlés, a későbbi nejem pedig éppen velem szemben ült az asztalnál. Beszédbe elegyedtünk, majd egyszer csak mindenki előtt közöltem vele: ha legalább tíz gyermeket nem akar, akkor ne jöjjön hozzám feleségül. Nem ijedhetett meg nagyon, mert összesen húsz gyereket szült nekem, és a mai napig kitartott mellettem – meséli vidáman Ernő bácsi. A brigádgyűlés után hamarosan egy pár lettek, némi gondot jelentett azonban, hogy az akkor húszéves fiatalembert alig fél évvel később elvitték katonának. Ennek ellenére a 27 hónapos szolgálati idő alatt megtartották az eljegyzést és a lakodalmat is, sőt mire Ernő bácsi 1966 februárjában leszerelt, már megszületett első gyermekük, Edina. Ekkoriban néhány hónapot az ifjú férj szüleinél laktak, majd két albérletben is megfordultak. Már a harmadik gyerek is megszületett, amikor végre saját otthonuk lett. Összeszedték minden pénzüket és vettek egy tanyát, ekkor költöztek Szekszárdról Fácánkertre.
– Nem mindennapi körülmények közé kerültünk, a tanya ugyanis rendkívül romos volt, komoly felújításra szorult. Több mint 15 éven keresztül nem volt a birtokon elektromos áram, a feleségem éjjelente kézzel mosott. Nem volt hűtőszekrényünk sem, a kútban tároltuk az ételt. Néha még vizünk sem volt, mert kiszáradt a kút. A nehézségek ellenére szinte minden évben született egy gyerek, egy alkalommal nem is egy, hanem kettő, mert ikreink lettek. Már az elején megegyeztünk abban, hogy egyetlen magzatot sem vetetünk el, annyi gyermekünk lesz, amennyit az ég ad. Végül húszat adott – mondja Ernő bácsi mosolyogva.
Huszonöt év alatt húsz gyerek
A fácánkerti tanyáról tizenöt éve költöztek a Tolna melletti kastélyba, amit előtte évtizedekig a helyi termelőszövetkezet használt. Az épület nagy részében korábban csirkéket és disznókat tartottak, emiatt két évbe telt, amíg Lukácsék lakhatóvá tudták tenni az ingatlant. – Nem volt könnyű életünk, a feleségemé az érdem, hogy idáig eljutottunk. Ha kellett, akkor a gyerekek mellett kaszált, másszor, amire hazaértem a munkából, az anyadisznót fialtatta, majd délután mi mentünk a szülészetre. S mindig főtt étel volt az asztalon, erre is maradt energiája a gyerekek és a rengeteg munka mellett – dicséri élete párját Ernő bácsi. A feleség hihetetlen kitartása mellett azért szükség volt a férj szorgalmára is.
– Semmit nem adtak ingyen, mindenért keményen megdolgoztunk, a mezőgazdaságból és az állattartásból teremtettük elő a betevőt. Már hétévesen megszereztem az első lovamat, egy karácsonyra kapott focira cseréltem el. Fél évig a szüleim sem tudtak róla, elrejtettem az állatot a főbérlő lovai között. Ettől kezdve mindig voltak állataim – mondja Ernő bácsi. Miután a pár összeházasodott, a ló mellett nyulat tartottak, majd a tanyára költözve az apró jószágokat nagyobbak váltották. Előfordult, hogy Lukácséknak száz marha mellett két tucat lovuk és több anyadisznójuk is volt. Ernő bácsi emellett állatkereskedelemmel is foglalkozott, és foglalkozik a mai napig. S persze az állattartás mellett hatalmas területen termesztettek gabonát: a csúcson körülbelül 260 hektár saját szántó mellé több mint 800 hektár földet béreltek, és ezt mind a család művelte meg.
– Az alapot az teremtette meg, hogy a rendszerváltáskor az összes spórolt pénzünkön kárpótlási jegyet vettem, azokon pedig földet vásároltam, miközben az ingatlanok eredeti tulajdonosai elitták a pénzt a kocsmában – teszi hozzá Ernő bácsi, aki arra a legbüszkébb, hogy soha nem fogadtak el segélyt, támogatást vagy könyöradományt.
– Tisztességre és becsületre neveltük a gyerekeket, akiket a lehetőségeinkhez mérten útnak indítottunk az életben, mindegyikük lakást vagy házat kapott útravalónak. Ma már egyikük sem lakik itthon, a legidősebb már 52 éves, de a legfiatalabb is betöltötte a 27-et. A húsz gyermekünk közül öten még függetlenek, a többiek családosak, összesen 28 unokánk és két dédunokánk van. S milyen az élet? Ennyi gyerek és unoka ellenére ketten lakunk ebben a nagy kastélyban – jegyzi meg Ernő bácsi.
Ajándékok elzárva a gyerekek elől
Ami a karácsonyt illeti, szerinte az ünnep a születésétől kezdve, 74 év óta ugyanúgy telik. – Szenteste napján folyamatosan érkeznek a gyerekek a családjukkal. A napot, az együttlétet ma már a gyerekek, főleg a lányok szervezik, mindenről egyeztetnek, a mi ajándékunkat is megbeszélik. Két éve egy lóporszívót kaptam, a feleségem pedig egy robotgépet, de korábban vettek már nekünk televíziót és tévéfotelt is. Nálunk a mama az ajándékfelelős, mindenki kap csomagot, amiket az egyik szobában tárolunk kulcsra zárva, mert különben bemennének az unokák, és megpróbálnák átvilágítani a dobozokat – meséli Ernő bácsi.
– A lányok, a menyek és a nagyobb lányunokák ugyanazt kapják, és ez igaz a fiúkra is – veszi át a szót Juli néni, Ernő bácsi felesége, aki eddig a konyhában tüsténkedett. – Tavaly a fiúknak bőrtokba csomagolt fém pálinkáspoharakat hozott a Jézuska, előtte valamilyen alkalomra már kaptak butykost, így nagyon örültek a kellékeknek. A lányoknak az előző évben egy teáscsomagot és hőálló kancsót vásároltunk, míg az unokáknak cowboykalapot vettünk, a lányoknak pirosat, a fiúknak pedig sötétbarnát. Azért, hogy ne tévedjek, listát írok, sorba veszem a neveket, és pipálom, ha valakivel megvagyok. Sohasem hagytam még ki senkit, azt nem szabad, mert abból sértődés lenne – fejti ki mosolyogva Juli néni, aki büszke arra, hogy minden gyerek és unoka nevét álmából felkeltve is felsorolja, sőt a saját gyerekeknél a születési dátumot is fejből tudja. Esetenként még azt is, hogy az illető hány kilóval született.
Az ünnep menete most is az lesz, hogy a lányok – egy-két unoka segítségével – feldíszítik a fát, ami mindig plafonig ér. Sőt Lukácséknál szabály, hogy a fa csúcsának egy kicsit el is kell hajolnia. Juli néni azt mondja, hogy rengeteg díszük van, mert az évek folyamán folyamatosan gyűltek a szebbnél szebb darabok. Csak a műanyagok kerülnek fel a fára, mert az üvegből készültek összetörnek. – A műanyagok nem sérülnek meg, ha leesnek, akkor pattognak a földön, de nem lesz bajuk. Az üvegdíszeket legfeljebb az unokák megnézik a dobozokban – fűzi hozzá. Az ajándékozás után jön a közös vacsora. Száz szelet rántott hús, száz szelet sült hús, száz szelet csibemell, száz szelet csibecomb kerül az asztalra, és persze a hozzá való köret és savanyúság.
– A feleségem mindig féltette a gyerekeket a szálkától, ezért nem volt hal. Ami állandó, az a mákos és a diós bejgli. A mama annyit süt, amennyit csak bír – kacsint feleségére Ernő bácsi. – Nem bejglit sütök, hanem kelt kalácsot. Nem ugyanaz a kettő – szól közbe Juli néni. Ezen a ponton aranyosan elvitatkozgatnak, hogy van-e a kettő között különbség, és ha igen, akkor mekkora, majd a feleség folytatja: „sok kalácsot kell sütnöm, mert mindenki kap hazára is”. A süteményhez maga termeszti a mákot is, nem bízik a bolti áruban.
Félelmek az iszlám előretörése miatt
A vacsora után az összes gyerek hazamegy a családjával, otthon is mindenkinek lesz karácsonyfája, ugyanúgy jön a Jézuska, mint mindenhol. A következő két nap a szülők otthon tartózkodnak, egy-egy gyerek beugrik hozzájuk, de többen pihenni mennek. – A helyzet azonban az, hogy miközben egyik pillanatban még ketten vagyunk, fél óra múlva lehetünk huszonöten is – nevet fel Ernő bácsi. Kitér arra is, hogy amikor kicsik voltak a gyerekek, ugyanígy zajlott minden, azzal a különbséggel, hogy akkoriban 25-én és 26-án is otthon voltak. Szavai szerint nem történt semmi különös, együtt voltak, a gyerekek kártyáztak, társasjátékoztak, de dolgozni akkor is kellett, az állatokat meg kellett etetni, még szenteste is.
S hogy mit hoz a jövő? E tekintetben Lukács Ernő kifejezetten pesszimista, látva a nyugati eseményeket, az egyre szaporodó iszlám hívő tömegeket, az átnevezett karácsonyi vásárokat, az épülő mecseteket és a templomokat, amelyekből szállodát vagy szórakozóhelyet csinálnak, komoly félelmei vannak. – A XIII. században végiggázolt rajtunk a tatár, aztán jött a török, és itt is maradt 150 évig, közben a Habsburgok is teret nyertek, és ők is közel 400 esztendeig élősködtek a nyakunkon. Aztán két évtizedre függetlenek lettünk, de az országunk területe a harmadára zsugorodott.
Alig telt el két évtized, jött a második világháború, 1944-ben először a németek szálltak meg minket, majd az oroszok „szabadítottak fel”, és cserébe negyven évig maradtak a nyakunkon. A rendszerváltás óta vagyunk függetlenek, de most újra a muszlimok özönlenek el minket, csak az eszközök mások. Soros György hathatós pénzügyi segítségével milliószámra jönnek be Európába, a migránsok korábban keresztülgázoltak Magyarországon is. Jobb lenne, ha Soros ide küldött pénzén szerszámokat vennénk a bevándorlóknak, és hazaküldenénk őket, hogy építsék újra az országukat.
Nekünk a legfontosabb, hogy megvédjük az országot, és ezzel védelmezzük Európát is, mint a korábbi századokban, és amiért persze soha nem kaptunk köszönetet. Ami pedig az ellenzék szerepét illeti, a korábbi századokban a szellemi elődeik közül többen is átálltak az ellenség oldalára, jó lenne, ha mostaniak nem árulnák el a hazát – mondja keserűen Ernő bácsi, aki abban reménykedik, hogy Magyarországon még sokáig nyugodtan lehet karácsonyozni. Aggodalma érthető, húsz gyerek és egyelőre harminc unoka, illetve dédunoka sorsa, jövője foglalkoztatja.