– Temetni kell a közoktatást a PISA-eredmények miatt? Mennyire katasztrofálisak ezek az eredmények?
– Az, hogy katasztrofális-e a helyzet vagy sem, attól függ, mit tekintünk a közoktatás céljának. Ha elsősorban az számít, hogy azokat a képességeket fejlesszük az iskolákban, amelyek az életben való boldoguláshoz, a sikeres munkavégzéshez, a versenyképes gazdasághoz szükségesek, akkor nyilvánvalóan drámainak minősül a helyzet. Ha viszont az a cél, hogy megőrizzük a társadalom egységét, fejlesszük a közösségi értékeket, továbbvigyük a hagyományokat, akkor a PISA-eredmények nem túlságosan relevánsak.
– Az, hogy évek óta romlanak az eredmények, minek tulajdonítható?
– Ezt nem lehet egyetlen okra visszavezetni. Tény, hogy a korábban különösen sikeresnek nevezett államok egy részénél is romlást lehet megfigyelni: ez alól a délkelet-ázsiaiak jelentenek kivételt. Hazánk azon országok közé tartozik, ahol a gazdasági-pénzügyi válság 2008-ban az oktatási ágazat számára különösen kedvezőtlen volt. A válságot követő néhány évben az OECD készített egy elemzést, amely arra irányult, miként reagáltak az országok a pénzügyi-gazdasági válságra. A többségben kifejezetten az oktatásnak kedvező intézkedések születtek, így jelentős befektetési-beruházási programok indultak. Magyarországon viszont olyan drámai mértékű erőforrás-kivonás történt az ágazatból, hogy az lett volna a csoda, ha ez nem hat vissza az eredményekre. Ennek olyan kézzelfogható jelei is voltak, mint a 13. havi fizetés megszüntetése a közalkalmazottak körében. Emellett, ha vetünk egy pillantást az oktatási ráfordításokat mutató GDP-adatokra, azt látjuk, hogy 2008-at követően drámai romlás történt, ami egészen 2014–2015-ig tartott. Most már javulás tapasztalható, de ennek csak 6-8 év múlva lehet hatása. Emellett a forráskivonással párhuzamosan csak viszonylag szűk körben történtek olyan fejlesztési beavatkozások, amelyek elvezetettek volna a PISA által is mért képességek javításához. Az elmúlt néhány évben meglehetősen nagy szakadék alakult ki azon iskolák között, amelyek részt vettek ilyen fejlesztési programokban – és ahol ezáltal a pedagógusok birtokába kerültek a szükséges módszerrepertoárnak –, illetve amelyek nem.
– A pedagógust mennyire lehet felelőssé tenni?
– Már a kérdés felvetését is furcsának találom. Minden olyan ország, amely az oktatás eredménytelen működéséért a tanárokat teszi felelőssé, totális tévútra kerül. Teljességgel elképzelhetetlen az oktatási rendszer eredményességének a növelése, ha a társadalom azt gondolja a pedagógusokról, hogy ők az ilyen jelenségekért felelősek.
– Mire lenne szükség a javuláshoz?
– Azoknak a képességeknek a fejlesztése, amelyeket a PISA mér, nagyon gazdag módszerrepertoárt igényel a pedagógusok részéről. Ezeknek a megszerzése rendkívül bonyolult és összetett folyamat, az egyetemi képzés ennek kialakítására nem alkalmas. Meghatározó szerepe a munkavégzés közben történő, illetve a pedagógusok egymástól való tanulásának van. Abban, hogy a 2008-as mérésnél látványosan javultak a magyarországi PISA-eredmények, jelentős szerepet játszott, hogy az azt megelőző időszakban olyan fejlesztési beavatkozások történtek Magyarországon, amelyek középpontjában a pedagógusok és az iskolák egymástól való tanulása állt. Jól látszik, hogy vannak olyan iskolák, amelyek látványos PISA-eredményeket produkálnak, és olyanok, amelyek csapnivalókat. Nem az oktatási rendszer egészét érdemes nézni, hanem azt, hogy mi az a különleges képesség, tudás, amelynek a birtokában vannak a nagyszerű eredményeket hozó intézmények pedagógusai. Ezeket kellene megosztani másokkal, és megteremteni ennek az intézményes kereteit. Ezt jóval fontosabbnak tartom annál, mint hogy mi kerüljön a Nemzeti alaptantervbe.
– Elsősorban a lexikális tananyag csökkentését szorgalmazza a szakma. A lexikális tudás nélkül fejleszthető kompetencia?
– Ez az egyik olyan kérdés, amellyel kapcsolatban az oktatás fejlesztésével foglalkozó szakmán belül szinte teljes egyetértés van. Az ismeretanyag már a hetvenes évektől exponenciálisan növekszik, és reménytelen minden olyan próbálkozás, amely arra irányul, hogy a gyerekek mindezt megtanulják. Kétségtelen, hogy a képességek nem fejleszthetők úgy, hogy nincsenek meg a megfelelő ismeretek, de hogy melyek ezek, az lényegében másodrangú. A hangsúlynak az általános képességek fejlesztésén kell lennie.
– A helyzet a negyedik osztály után romlik el. Mi állhat emögött?
– Évtizedek óta azt mondja az oktatásfejlesztéssel foglalkozó szakma, hogy hosszabb legyen az az oktatási szakasz, amely kifejezetten az alapkészségeket fejleszti. Mi azon kevés országok közé tartozunk, amely tízéves korban középiskolai jellegű tanulásszervezési formákba kényszeríti a gyerekeket. A PISA-vizsgálatban eredményesnek számító államok mindegyikében az iskolai alapozószakasz hosszabb, mint nálunk. Például az elmúlt évek felmérésein csodát produkáló Lengyelországban is véghezvitték azt a szerkezeti reformot – megnövelték az alapozószakasz hosszát –, amire mi nem voltunk képesek 20-30 éven keresztül. Nálunk 10-14 éves korban a gyerekek jelentős hányadát különböző képzési programok felé fordítjuk. Lengyelország ezt is megszüntette, ott a gyerekek 15 éves korukig ugyanolyan képzési program szerint tanulnak, ugyanannak az intézménynek a tanulói.
– A kilencosztályos iskola megoldás lenne erre a problémára?
– A lengyelek nem kilencosztályos iskolát vezettek be, hanem egy hat plusz hármas szerkezetet, vagyis egy hosszabb alapozó és egy alsó középfokú oktatási szakaszt. Ilyen rendszer működik a különösen eredményes országokban, így például Szingapúrban, Dél-Koreában vagy Finnországban is. Ha ez a struktúra alakult volna ki a 90-es években hazánkban is, és nem történt volna meg a rendkívül nagy forráskivonás az ágazatból, ugyanilyen eredményes lenne Magyarország is.
– A bolognai rendszer milyen hatással volt a tanárképzés minőségére?
– Hosszú távon a bolognai rendszer az optimális megoldás a pedagógusok képzésére, mivel ez az a struktúra, amelyben az erőforrásokat valóban azoknak a képzésére fordítják a pedagógusképzés kezdeti szakaszában, akik tanárnak készülnek. A Bologna-reform előtt többször feltettem a kérdést ötödéves tanárszakos hallgatóknak, hogy hányan akarnak pedagógusnak menni. Tízből csupán ketten-hárman jelentkeztek. Ha valaki 18 éves korban eldönti, hogy ő tanár akar lenni, az túl korainak bizonyul. Ezzel pedig azok a szűkös erőforrások, amelyeket a pedagógusok képzésére kellene fordítani, a legkülönbözőbb ágazatokban elhelyezkedők képzésére mennek el. Az európai országok túlnyomó többségére jellemző bolognai rendszerben viszont azok, akik az alapképzés befejezése után döntenek úgy, hogy belépnek a tanárképzésbe, már biztosan azért jöttek, mert pedagógusok akarnak lenni. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a szakmához szükséges képességek döntő többségét nem a képzés idején, hanem a munkavégzés első két-három évében szerzett tapasztalatok adják, ezenkívül óriási súlya van az egész életen át tartó, egymástól való tanulásnak.