Tagbaszakadt fegyencek súlyzóznak fújtatva a balassagyarmati börtön udvarán, mellettük egy kisebb csoport rab a padokon cigarettázva figyeli őket az enyhe őszi időben. Sétálón vannak: egy órájuk van a szabadban, utána vissza kell menniük a zárkákba. Amikor a rabok meglátják a sajtót és a fényképezőgépeket, vigyorogva, integetve pózolnak a kamerának, mások komor tekintettel méregetik az újságírókat. Mindenki feszeng a vaskerítéssel kettéválasztott börtönudvar két oldalán, a farkasszemnézést végül a sajtósok adják fel, majd a csoport visszavonul a fegyház irodaépületébe.
Az ország legrégebbi ilyen intézményében, az 1845-ben eredetileg is büntetés-végrehajtási intézetnek épült Balassagyarmati Fegyház és Börtönben vagyunk. A 170 éve működő létesítményben ötszáz fogoly raboskodik, közülük 320-an dolgoznak a falakon belül – mondja Budai István, a börtön parancsnoka az eligazításon. A 28 hazai büntetés-végrehajtási intézetben jelenleg körülbelül 18 000 ember él bezárva. A csaknem hárommilliárd forinttal támogatott reintegrációs programba 5700 rabot vontak be, közülük több mint 1200 szerzett piacképes szakmát az utóbbi három évben. Balassagyarmaton a legtöbben az Ipoly cipőgyárban dolgoznak, amely a fegyház területén működik, 1994 óta teljesen állami tulajdonú gazdasági társaságként. A rabok többek között a készenléti rendőrség, a katasztrófavédelem és más rendvédelmi szervezet tagjainak állítják össze az indiai bivalybőrből készült lábbeliket.
A fogvatartottakra jellemző – ahogy az ország többi börtönében is –, hogy szociális és mentális problémákkal küzdenek, körülbelül ötven százalékuk visszaeső bűnöző, és a többség alacsonyan iskolázott. Éppen ezért a fegyház igyekszik minden olyan programot támogatni, amely segíti a szabaduló fogvatartottak visszailleszkedését a kinti világba és a munkaerőpiacra. Ennek érdekében folyamatos az általános iskolai oktatás, valamint a szakmát nyújtó szakképzések és az érettségire való felkészítés. A falakon belül a legnagyobb sikere a targoncázásnak van, mások zsaluzóácsnak, festő-mázolónak, kertfenntartónak vagy faipari gépkezelőnek tanulnak a büntetésük évei alatt.
Újra az udvaron vagyunk, időközben a foglyok a langyos őszi napsütésről visszatértek a hűvösre: a klasszicista stílusban épült, kör alakú bástyába, az ötszintes börtöntoronyba. A nevelőtisztek beszámolójából kiderül, hogy szökési kísérlet legutóbb a 90-es években volt, akkor is csak a cipőgyár egyik üzemének tetejéig jutott a fogoly. A toronyból rendkívül nehéz szökni, mivel a körfolyosókról nyíló 168 cellát úgy alakították ki, hogy ablakaik befelé nézzenek. Az alsóbb szintek börtönablakaiba ezért ha nem is soha, de csak pár órára süt be a nap.
Sétánk közben megtudom, hogy a börtön legnagyobb bandája a Nógrád megyeiekből áll, ők a „palócok”. A legveszélyesebbek azonban a „borsodiak”, tagjaik többsége szegről-végről rokoni viszonyban áll egymással. A vér pedig nem válik vízzé, a börtönben pláne nem – mondják.
A fegyház belső tornyának negyedik szintjén nyíló kápolnában a rabok tervezte freskók alatt találkozunk a sátoraljaújhelyi Danyi Mihállyal, akit emberölési kísérlet miatt ítéltek el hat év hat hónapra, de hamarosan szabadul. „Időm, az van. Ha már itt kell lennem, legalább tanuljak közben valamit” – mondja kedélyesen a szürke rabruhás férfi.
Ő is egyike azoknak, akik részt vettek a reintegrációs képzéseken: előbb kitanulta a fazekasságot és a cipőfelsőrész-készítést, később pedig a targoncakocsi-vezetést is, mert szeret „gépezni”. A szakmai képzés mellett konfliktuskezelési szituációkkal, motivációs gyakorlatokkal is foglalkozott, de életpálya-tanácsadáson is részt vett. Jó magaviselete és az ezzel járó kedvezmények miatt rabtársai vamzernak (besúgónak) tartják, ami a börtönben az egyik legsúlyosabb és legveszélyesebb „pozíciónak” számít. Mégsem törődik ezzel, mert kedvezménnyel akar szabadulni, hogy hazatérjen 12 éves fiához. Mosolyogva mondja: „A gyerek rendőr akar lenni, amióta az eszét tudja. Én pedig segíteni akarok neki ebben, odakint”.