Nyílt társadalmi vitát, majd annak nyomán társadalmi szerződést sürget az egészségügyről Kosztolányi György, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) orvosi tudományok osztályának elnöke.
A pécsi professzor az utóbbi hónapokban többször, több helyen kiállt azon véleménye mellett, hogy az egészségügyet új alapokra kell helyezni, ezt széles körű, mindenre kiterjedő elemzésnek kell megelőznie, amelyben orvosoknak (kutatók, szolgáltatók), szakdolgozóknak, az egészségügy gazdasági, jogi, etikai vonatkozásaival foglalkozóknak, filozófusoknak, politikusoknak is részt kell venniük. Magyarázata szerint az egészségügy megújítása azért sürgető, mert a világban mindenütt robbanásszerű az orvosi technológiák fejlődése, ez alatt új műszerek, eszközök, ellátási formák, eljárások is értendők.
A genetika fejlődésével például mára lehetővé vált előre jelezni olyan betegségeket az egyéneknél, amelyek talán be sem következnek, egyre több mindent ki lehet szűrni, így azonban mindinkább elmosódik az egészség és a betegség közötti határ, és az egészséges ember is egyre inkább használója az egészségügynek, fogyasztója az egészségügyi kasszának. A laikusokban a korszerű technológiák túlzó reményeket keltenek, ezeket az orvosi szakma is gerjeszti az új lehetőségek felmagasztalásával.
A szükségletek differenciálódása és az irreális elvárások miatt megbillent a szolidaritás elve – mondja Kosztolányi György. Olyannyira, hogy szerinte újra is kellene gondolni ezt. A szolidaritás elve ugyanis azt mondja ki, hogy a társadalombiztosítás keretében az ellátás költségeihez mindenki a jövedelme arányában járul hozzá, a szolgáltatásokat pedig szükséglete szerint veszi igénybe. Csakhogy a szükséglet egyre inkább szubjektív fogalom, az igények egyre szélesebb körűek – mutat rá a professzor, utalva arra, hogy vadhajtásként ma már az élet meghosszabbításával, kedvezőnek vélt testi, szellemi tulajdonságok technológiai megteremtésével kecsegtető szirénhangok is hallhatók. Vagyis ahogyan tágul az egészség fogalma, úgy erősödik a szükséglet szubjektív vonása.
Ezért – mondja az akadémikus – az egészség fogalmának újraértelmezése mellett elkerülhetetlen az egészség megőrzésével kapcsolatos individuális szükségletek értelmezése is: az egyre bonyolultabb új diagnosztikai, terápiás lehetőségek közül melyek azok, amelyeket a közfinanszírozás keretében biztosítani kell. Meg kell válaszolni azt a kérdést is, valós társadalmi cél-e, hogy közfinanszírozás formájában minden ember késedelem nélkül bárhol mindenre kiterjedő, a legmagasabb szinten nyújtott ellátásban részesüljön.
A pénzügyi lehetőségekkel kapcsolatban Kosztolányi György emlékeztet: az elmúlt fél évszázadban minden fejlett demokratikus országban folyamatosan nőnek az egészségügyi kiadások. A növekedés üteme lényegesen nagyobb a nemzeti jövedelem gyarapodásánál, és messze meghaladja a többi szektor kiadásait. Ennek ellenére morális kötelesség, ami elől nem lehet kitérni, hogy növelni kell az egészségügyi finanszírozást. Nem lehet azzal érvelni – mondja –, hogy ennyi jut rá, és kész. „Jelentős forrásbevonás és egy átfogó koncepció kidolgozása nélkül a részproblémák kezelése csak felületes, időleges változásokat hozna. Magyarország azonban már régen túljutott azon, hogy egyes részproblémák izolált foltozgatásával próbálkozzunk. De állítom azt is, hogy egy koncepciózus hazai program elkészítéséhez az egészségügy globális kérdéseinek elemzése elkerülhetetlen, amihez haladéktalanul itthon is hozzá kell kezdeni” – írja a témában megjelent cikkében, amelyet a Magyar Tudomány közölt.
Az elmúlt években egyre több ország készített átfogó egészségügyi koncepciót, sajnos nálunk nincs a legmagasabb szinten is elfogadott egészségügyi program – mutat rá a professzor. Hiányoznak az orvosszakmai irányelvek is, így azok betartását a hatóság nem tudja számonkérni. De ez egyébként is illúzió lenne, mert a szűkös források nem is tennék lehetővé, hogy az intézmények megfeleljenek az előírásoknak. A dolgozók száma ugyanis többnyire elmarad a minimumlétszámtól, a vegyszer, a műszer, a kapacitás stb. hiánya miatt szünetelnek vagy késnek fontos diagnosztikus, terápiás beavatkozások. Ez pedig nemcsak a betegellátást károsítja, hanem frusztrálja az orvosokat, szakdolgozókat is, nem kis mértékben hozzájárulva a pálya és a haza elhagyásához – véli Kosztolányi György. Az MTA orvosi tudományok osztályának elnöke jelezte: a tudósok felelősséget vállalnának egy társadalmi vita elindításában, amelynek megfelelő helye lehetne az MTA. Mint fogalmazott: ha konszenzust nem is, de kompromisszumot lehet kötni.
– Az egészségügyi ellátást szerkezetében és finanszírozásában is meg kell újítani, ám ez a vállalkozás csak akkor lehet sikeres, ha az alapvető kérdésekben előbb politikai, majd szakmai konszenzus születik – véli Bodrogi József egészségügyi közgazdász. A Semmelweis-terv végrehajtásának egykori miniszteri biztosa egyetért a szintén egészségügyi közgazdász Orosz Évával abban, hogy legutóbb 1993-ban volt reformértékű átalakítás az egészségügyben, az azóta eltelt időben pedig olyan mélyreható változások történtek a világban – csak két példát említve: a lakosság egyre jobban öregszik, így egyre nagyobb teher hárul az egészségügyi ellátórendszerre, miközben a gyógyításban technológiai robbanás zajlott az elmúlt évtizedekben, így jelentősen megnövekedtek a költségek –, hogy nem halogatható tovább az egészségügy teljes revíziója.
A szakember szerint hosszú távon Magyarország sem maradhat el attól a trendtől, hogy a nagyon drága kórházi és szakellátás felől az alapellátás felé próbálják meg irányítani a betegeket világszerte. Bodrogi József ugyanakkor hozzátette: az alapellátást először meg kell erősíteni, hogy képes legyen minél több betegnek végleges ellátást nyújtani. Ennek érdekében tovább kell növelni a háziorvosi praxisok finanszírozását.
Az egészségügyi közgazdász szerint nem kerülhető meg a kórházi rendszer radikális átalakítása sem. – Az egészségügyben végzett rendszerszintű átvilágítások mindegyike egyértelműen kimutatta, hogy ez az ország nem tud fenntartani 109 kórházat. Számítások szerint 50-60 úgynevezett poliklinikára lenne szükség, ennyihez képesek lennének kellő számú modern orvosi eszközt, gépet és nem utolsósorban elegendő szakembert biztosítani – véli Bodrogi József. Most legalább két tucat olyan kórház van az országban, amelyikben bizonyos beavatkozásokat csak nagyon kis számban végeznek. Mindenki jobban járna, ha ezek funkciót váltanának, például a jövőben szakápolási otthonként működnének. Az idősek egészségügyi ellátásának megszervezésében amúgy is rendkívüli módon le vagyunk maradva – hangsúlyozza. Az unió által támogatott szerződések szerint ugyan legalább öt éven át működtetni kell azokat a kórházakat, amelyekben EU-s forrásból valósultak meg beruházások, de a szakember szerint ezt az időszakot ki lehetne használni arra, hogy kitaláljuk, mi legyen.
Az egészségügy reformjának a közös gondolkodás mellett a közös akarat és a politikai konszenzus a másik előfeltétele. Arra a kérdésre, hogy ő lát-e lehetőséget arra, hogy a jelenlegi politikai erők megegyezzenek az egészségügy jövőjéről, Bodrogi József azt válaszolta: nem az a kérdés, hogy lehet-e politikai konszenzust teremteni ebben a kérdésben, hanem az, hogy megpróbálta-e már bárki. – A reformhoz esszenciális, hogy tudjuk, hová akarjuk kormányozni az egészségügyet, és ennek az első lépése a politikai konszenzus – fogalmazott. Csak ezután következhet a szakmai megegyezés, de eddig az orvos szakmát sem ültette még egy asztalhoz senki, hogy fogalmazzák meg ők is azokat az alapelveket, amelyekkel egyet tudnak érteni és amelyek mentén hajlandók támogatni az egészségügy átalakítását. Ezután lehet és kell megtenni a harmadik lépést, azt, amikor már a lakossággal kell megértetni például azt, hogy ha bezárják a helyi kórházat, azzal nem rosszabbul, hanem jobban járnak.
– Meg kell egyezni mindemellett abban is – mondja a szakember –, hogy az egészségügyi ellátásokon belül mit tudunk a rendelkezésünkre álló pénzből finanszírozni. Többen felvetették az elmúlt években, hogy legyen egyfajta alapcsomag, amely mindenkinek jár, mert azt látni kell, hogy a világon egyetlen olyan egészségügyi ellátórendszer sincs, amelyik minden egyes állampolgárnak mindent térítésmentesen biztosítani képes. Az új technológiák, a modern gyógyszerek mellett az egyéni igények is egyre csak emelik a kiadásokat, a határ a csillagos ég, ha csak nem vesszük végre a fáradtságot, és nem gondoljuk át szisztematikusan az ellátásnak ezt az oldalát is. Az egészségügyi törvényt 1997-ben fogadták el, maholnap húsz éve. Itt az ideje, hogy ezt az elejétől a végéig áttekintsük, és ennek része az is, hogy átgondoljuk, mi az, amit mindenkinek meg tud adni, illetve meg kell adjon az egészségügyi ellátórendszer – véli Bodrogi József, hozzátéve, hogy természetesen ennek is alapfeltétele a politikai megegyezés. Az egészségügyi közgazdász szerint az sem tartható, hogy az egészségügyi ellátásra fordítható fedezet attól függjön, hogy mennyi pénz van a kasszában. A finanszírozásnak stabilnak, kiszámíthatónak és természetesen ugyancsak politikai konszenzuson alapulónak kell lennie.