Egyre több állandó diakónus teljesít szolgálatot a katolikus egyházban – tudtuk meg az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye Kanter Károly Felnőttképzési Intézetének (KKFI) igazgatójától.
Füzes Ádám atya elmondása szerint az érsekség területén most két tucat, a hagyományos elnevezéssel élve szerpap segíti a plébániák munkáját. Idén és jövőre azonban további hét-hét főt szentelnek fel, így számuk két éven belül várhatóan harmincnyolcra emelkedhet.
– A diakonátus az egyházi rend szentségének első fokozata. A második vatikáni zsinat (1962–65) óta megkülönböztetjük állandó és átmeneti formáját. Az utóbbi minden leendő papnak az első lépcsőfokot jelenti a szeminárium elvégzése után. Az állandó diakónusok viszont „nem szentelődnek tovább” – fejtette ki a KKFI vezetője.
Mint a szavaiból kiderült, a diakónusok feladata meglehetősen összetett. Ahogy Füzes Ádám atya fogalmazott: „szentségi hivatásuk, hogy Isten szolgáló szeretetének jelei és eszközei legyenek”. Tehát mindenekelőtt a betegek, az elesettek testi-lelki gondozásában hárul rájuk sok feladat, de jellemzően börtönlelkészi teendőket is ellátnak.
Fontos szerepük van a templomi közösségek életének szervezésében is, szükség esetén pedig helyettesíthetik a papokat bizonyos szertartásokban.
– A diakónus szentmisét nem celebrálhat, csak igeliturgiát tarthat, illetve kiszolgáltathatja a keresztséget, a házasságot és az oltáriszentséget.
A misén a diakónus felolvashatja az evangéliumot, emellett homíliát, azaz prédikációt tarthat, és általában ő fogalmazza meg az egyetemes könyörgéseket is – sorolta Füzes Ádám atya. Hangsúlyozta azonban, hogy mindezek ellenére a diakónusra nem szabad amolyan „félszerzetként”, vagy „pappótlékként” tekintenünk.
A pap és a diakónus közti alapvető különbség, hogy amíg a pap elsősorban vertikális kommunikációt folytat, az Isten igéjét közvetíti a híveknek, addig a diakónus az emberek bekapcsolódását segíti az istentiszteletbe, vagyis az ő kommunikációja horizontális irányú.
Kérdésünkre az intézetigazgató elmondta: a paphiány vidéken szembetűnőbb, mert ott az egy templomra eső papok száma alacsony. Ebből következően előfordulhat, hogy egy falusi diakónust megkérnek: lakjék a máskülönben üres plébánián, s fogja össze a helyi közösséget, mert a pap, akihez négy-öt templom s ugyanennyi település tartozik, erre egyedül nem képes. A városokban ezzel szemben inkább az egy hívőre eső papból van kevés – Budapesten akár húszezer ember is juthat valamennyiükre.
Ilyen környezetben természetesen felértékelődnek az állandó diakónusok, hiszen általuk „több karja” lesz a plébánosoknak. Füzes Ádám atya úgy vélte, ez azért is nagyon fontos, mert a paphiány máskülönben öngerjesztő folyamattá válna.
– Ha a hívek azt látják a plébánoson, hogy kiégett, folyamatosan rohan, nincs ideje senkire és semmire, az elidegenítheti őket, nem teszi vonzóvá ezt az életformát – mutatott rá.
A diakónusok a tehermentesítésen kívül személyes példamutatásukkal és lelkipásztori munkájukkal a hívek számának gyarapításához is hozzájárulhatnak. Ezen a területen szintén akad tennivaló.
– Ha abból indulok ki, hányan figyelnek őszintén, teljes szívükből Istenre, akkor arányaiban talán nincs is kevés pap. Mivel a városokon kívül a hívek nagy területen oszlanak el, ezért vidéken a probléma a paphiányhoz hasonlóan látványosabban jelentkezik. Egy városban, ahol kis területen sokan élnek, összehasonlíthatatlanul könnyebb megtölteni vasárnap a templomot, az az érzésünk lehet, hogy minden rendben van. Ez azonban nincs így, szükség van a folyamatos evangelizációra – jegyezte meg a KKFI vezetője.
A diakónusokra tehát számos területen szükség van. Különösen a mai világban, amelyben az emberek tele vannak bizonytalansággal, s félnek az elköteleződéstől. Füzes Ádám atya egyébként ebben látja a papság és a házasság válságának közös gyökerét.
– A szüleink korosztálya 18 évesen tudta, hogy mi lesz a szakmája, 23-24 évesen pedig már családot alapított, de ez ma nincsen így. A házasság komoly s jó esetben életre szóló döntés, ami sokakat megrettent, amikor körülöttünk egyre több minden időlegessé, eldobhatóvá, relatívvá válik. A papság ehhez képest még inkább sérti napjaink kényelmi kultúráját, hiszen nagyon magasak az elvárások, ráadásul egy speciális életállapot vállalását is megköveteli – foglalta össze véleményét Füzes Ádám.
Visszatérve a diakonátusra, a magas elvárások sok szempontból rájuk is vonatkoznak. Az állandó diakónussá válás előfeltétele az egyetemi szintű teológiai végzettség, a kétéves diakónusképzés teljesítése, valamint a betöltött 35. életév.
A szerpapok ráadásul szinte kivétel nélkül családos emberek, akiknek egyszerre kell helytállni otthon, a munkában, és szolgálni az egyházban.
Mindezek ellenére – jegyezte meg végül a diakónusok felelőse – sokan vállalják e hivatást a keresztény közösségek érdekében, és arra is van példa, hogy egy diakónus fia apja nyomdokaiba lép.