A fényt kezdtük el nagyon várni. A gyermek születését, aki elhozza majd. De hirtelen olyan sötétség borult ránk, hogy azóta is riadtan pislogunk egymás kezét keresve.
Vasárnap este még meggyújtottuk az első gyertyát, másnap reggel vidáman bementünk a szerkesztőségbe, aztán idegesen küldözgettük egymásnak az sms-eket: Hallottad? Csontos Jani meghalt…
Azóta is ez a három szó dübörög a fülemben, és nem értem, miért kell ily elhagyatottan botorkálnom a sötétben, miért kell tudomásul vennem a felfoghatatlant, miért mér meg engem ilyen kegyetlenül Istenem. Miért kell elveszítenem teljesen a látásom, hogy egyáltalán keresni kezdjem, merre találom?
Minden halál kijózanít a fellengzős gőg, a hübrisz, a cinikus istentagadás bódultságából. Búcsúbeszédet nagyon szerényen kezd el mondani a hirtelen meghunyászkodott nagyképű ember. Szembesülve az elmúlással, iszonyatosan hiányozni kezd valami súlyos az életben maradókból. Mégsem megkönnyebbülést, hanem mázsás terheket érzünk magunkra telepedni.
Különösen nagy darabot hasít ki lelkünkből a közeli hozzátartozó, a jóbarát vagy a megbízható kolléga elvesztése. De veled több ment el ennél is, János. Mert te reményt tudtál adni írásaiddal az embereknek, te végig tudtál simítani dúlt hiteken, megértőn tudtad nevelgetni szeretett népedet. Oda is csaptál néhanapján, ha kellett. Hiányod százszorosan nehezedik vállainkra.
Most kit hívjunk fel, ha valami komoly, de mégis könnyen emészthető publicisztika kell némi fanyar iróniával átszőve? Kire bízzuk a recenziót, ha megjelent egy okos könyv? Ki méltatja majd a hamarosan felépülő, nagyszerű épületeket a Városligetben, ki dicséri majd a fanyalgókkal szemben a felújított Várnegyedet?
Tudom, most azon mosolyogsz ott fönn, hogy milyen sokan vesznek körül olyanok, akik egykor pótolhatatlannak gondolták magukat, de nincs igazad. Mert persze fölhívunk majd mást, de te nem veszed már föl sohasem. És nem ír már úgy, mint te, senki sem. Nem tudjuk már meg azt sem, mi maradt benned megíratlanul, mit vittél magaddal. Úgyhogy lásd be, mégiscsak van ebben valami mélyen igazságtalan. Tele tudjuk írni az üres oldalakat, de soha nem tudjuk már pótolni, ami távozásoddal kimaradt. Én is csak dadogok itt, és közben arra gondolok, ha fordítva lenne, ha most te beszélnél, nem lennének ilyen suták a mondatok.
Nincs mit tenni. Búcsúzunk hát tőled. Közben próbálunk valami magasabb értelmet keresni abban, hogy a fényt kezdtük el épp várni, de Istenünk rég nem tapasztalt sötétséget küldött ránk azzal, hogy elszólított téged. Nyilván a várva várt így igyekszik rendet tenni összezavart elménkben, megmutatva a vakon tapogatózó elveszettséget, hogy lássuk is, ne csak nézzük őt, ha majd nem leszünk egyedül. Mert elsiratjuk most a veszteséget, amit távozásod okozott, megszenvedjük hiányodat, bevalljuk félelmeinket attól, hogy mi következünk, de nem ez a lényeg.
Hisz nem mentél te sehová. Nem hagytál itt minket. Itt élsz mindannyiunkban, akik szeretünk téged, és emlékezünk rá, hogyan mutattad meg számtalanszor, hogy te is szeretsz bennünket. Most persze nehezebb dolgunk lesz, mert te már nem keresel újabb kifejezési formákat ennek a szeretetnek, de verseid, írásaid, filmjeid itt maradtak. Bármikor elővehetőek, és utat mutatnak oda, ahová te már elértél, ahová megpróbálunk majd követni téged.
És így már elviselhetőbb. Így már érted is gyújtjuk vasárnap a harmadik gyertyát. És nem félünk annyira, hisz megtaláltuk egymás kezét. Képzeletben kört alkotunk. Te állsz középen. Fölöttünk halványan derengeni kezd egy csillag. Lehajtott fejjel, de telve reménnyel mormoljuk magunk elé: Nyugodj békében, János! Soha nem felejtünk.