Nem azért lettem antikommunista, mert engem vagy a családomat bántották, hanem azért, mert a hazámat és az egyházamat támadták – bocsátja előre Sárdy György, miután hellyel kínál fővárosi lakásában.
A szoba falán a XX. század történelmi alakjait, eseményeit megörökítő képek, az asztalon több évtizedes újságok, dokumentumok, az az érzésem, mintha egyszeriben sok-sok éveket ugrottunk volna vissza az időben. Sárdy György 1931-ben született Budapesten. Édesapja végigharcolta az első világháborút, majd a családfő rendőr detektívnek állt, egészen a felügyelőségig vitte.
A családnak négy gyermeke született, egyikük a Tanácsköztársaság alatt éhen halt. Az édesanyának nem volt teje, így nem tudta szoptatni a babát. György volt a legkisebb gyermek, az egyik bátyja római katolikus pap lett, a másik pedig kémelhárító tiszt. Sárdy György a fővárosi gyermekéveire így emlékezik: – Fent laktunk a budai Várban, de a ház a második világháború alatt találatot kapott, a mi lakásunk is megsemmisült. Cserébe egy félkomfortos, fürdőszoba nélküli lakást utaltak ki, az egyik fal ráadásul belövés miatt hiányzott, nekünk kellett megcsináltatni.
Azt hittük, hogy a jóisten nem törődik velünk, de később kiderült, ez lett a szerencsénk. A második világháború után édesapámat igazolták a hatóságok, hogy 1945 előtt nem végzett politikai tevékenységet. Ennek ellenére 1950-ben – mint minden korábbi katona-, rendőr- és finánctisztnek – az ő nyugdíját is elvették. A félkomfortos lakást viszont megtarthattuk, szemben a többi tiszttel, akik nagyobb és szebb lakására szemet vetettek a kommunisták. Őket kitelepítették.
Györgyöt az általános iskola elvégzése után Pécsre adták a Pius gimnáziumba, ahol jezsuiták tanítottak. Hallottak arról, hogy a Tanácsköztársaság alatt mit műveltek a kommunisták, milyen rémtetteket követett el Sztálin, és arról, hogy a spanyol kommunisták élve temettek el, dobtak kútba apácákat, másokat hajóra tettek, és elsüllyesztették a tengeren. Tagja lett a helyi cserkészcsapatnak, és megtanulta, hogy az embereken segíteni kötelesség. Később, amikor 1948-ben internálták a jezsuita atyákat, és államosították az iskolát, visszakerült a fővárosba, az Eötvös József Reálgimnáziumba. Ott is érettségizett 1950-ben. Egyetemre jelentkezett, ám a családi háttér miatt nem vették fel. Buszkalauznak állt, de a jókedvét azért megőrizte. Jó színészi képességei voltak, ezt még gyermekkori barátja, Latinovits Zoltán is elismerte. Egy ideig Pécsett színészkedett, majd a Fővárosi Autóbuszüzemben a színjátszó csoport vezetője lett.
Két évvel később, 1952-ben elvitték munkaszolgálatos katonának, de a következő évben letartóztatták. Ennek az volt az előzménye, hogy 1948-ban Budapesten belépett a Mária-kongregáció elnevezésű katolikus lelkiségi mozgalomba, amit szintén a jezsuiták irányítottak. Az volt a bűne, hogy a lelki feltöltődés fontossága mellett felhívta a fiatalok figyelmét a testedzés szükségességére is. Mondván, ha háborús helyzet áll elő, akkor az senkit ne érjen készületlenül, és így eredményesen lehet majd harcolni a szovjetek ellen. Ez az ötvenes években bőven elég volt ahhoz, hogy Sárdy György tíz évet kapjon.
Mire 1953 őszén az ítélet megszületett, az akkor 22 éves fiatalember nagyon legyengült az előzetes letartóztatás alatt. A Fő utcai katonai börtönben halálraítéltekkel zárták össze, a legrosszabb körülmények között tartották a hatodik emeleten. Rendszeresen verték, kínozták. Minden csütörtökön akasztás volt, a búcsúzkodások lelkileg megviselték.
– A zárkában 48-an voltunk, eleinte hárman aludtunk két ágyon. Éjjel nekünk kellett vigyázni a 16 halálraítéltre, nehogy öngyilkosok legyenek. Keveset adtak enni, a menü a következő volt: reggel feketekávé 32 dekagramm kenyérrel, délre hoztak egy kis levest és főzeléket, estére pedig üres levest – emlékezik vissza. – Az ítélet után a váci börtönbe szállítottak vonattal, de az állomásra értünk küldött rabomobil lerobbant. A fél tucat őr úgy döntött, hogy a szemerkélő eső ellenére összeláncol minket, és gyalogmenetben elindít a fegyintézetbe. Ahogy bilincsben gyalogoltunk a börtön felé, sokan odajöttek hozzánk, több helyen az asszonyok letérdeltek a földre. Vallásos, nős fiatalemberként, kétgyermekes apaként feltettem a kérdést, hogy: „Atyám! Jót akartam a hazámnak, az egyházamnak és neked személyesen. Megérdemlem ezt?”
Kiadós gyaloglás után a menet beért a börtönbe, ám a rabokat kint hagyták az udvaron, az esőben. Nem sokkal később egy középkorú férfi, Lányi János odafordult Sárdy Györgyhöz: – Miért ítéltek el? – Szervezkedés – mondta. – Mennyit adtak? – Egy tízest – érkezett a válasz. – Lelkileg hogyan állsz? – faggatózott az idegen. – Megvagyok – sóhajtott fel Sárdy György. – Katolikus pap vagyok, akarsz gyónni? – kérdezte a férfi. Sárdy György könnyeivel küszködve emlékezik vissza a gyónására. Azt mondja, akkor úgy érezte, hogy az Isten utánajött a börtönbe. – Elégedetlenkedtem, erre megszégyenített az Úr. A szakadó esőben meggyóntam, és féltérdre ereszkedve fogadtam a feloldozást. Ahogy a pap keresztet vetett, csörgött a bilincs a kezén. Potyogtak a könnyeim, csak az esőtől nem lehetett látni – mondja egyre halkabban, majd néhány másodpercre elhallgat.
Az előzetesben legyengült Sárdy Györgyöt a váci börtönben a raborvosok mentették meg. Odabent fokozatosan kialakult a rabegység, a politikai elítéltek megalapították a Magyar Politikai Foglyok Szövetségét (Pofosz). Megegyeztek, ha szabadulnak, kint is összetartanak, és ha kell, együtt lépnek fel. Sárdy György fél évet volt Vácott, majd Tatabányára vitték, ahol két és fél évet a bányában kellett dolgoznia. 1956 nyarán szabadult, visszament autóbusz-kalauznak, de csakhamar ismét az események sűrűjében találta magát. Egyik nap meglátogatta Zoltán bátyját, akit előtte engedtek ki a börtönből. Épp fent volt nála két barátja Várpalotáról. A két fiatalember később, a forradalom alatt a Benczúr utca 27.-ben, a postásszakszervezet kultúrházában lett a helyi nemzetőrség vezetője, tíz-tíz emberrel adtak szolgálatot.
Az ingatlanban működött a Pofosz központja, arra vigyáztak. Itt a forradalom napjaiban a korábbi politikai elítélteket regisztrálták és látták el segítséggel. Sárdy György egy 1956. november 2-i igazolás szerint csak a szociális ellátásért felelt, de emellett sok mindent tett még. Például egy delegációt vezetve november elsején felkereste a prímási palotában Mindszenty József bíborost, és felkérte, hogy legyen a Pofosz tiszteletbeli elnöke és irányítója. A hercegprímás megkérdezte tőle: „Kisfiam, te is politikai elítélt voltál?” Mondta, hogy igen, mindannyian. Erre Mindszenty József azt válaszolta: „Akkor tegezzetek!”, – és ezzel elfogadta a felkérést. Sárdy György Gorka Pál révén a Műegyetem katonai tanszékéről fegyvert is szerzett, azzal szerelték fel a nemzetőrséget. Egy más alkalommal a Kilián-laktanyában vett részt egy parancsnoki értekezleten.
Az volt a szerencséje, hogy csak a szociális munkára volt bizonyíték, a november 4-i szovjet támadás alatt ugyanis a pofoszos dokumentációt megsemmisítették. Talán mindent meg is úszott volna, ha hosszú hónapokkal a forradalom után a két várpalotai fiatalembert el nem kapják. Azok pedig bemondták Sárdy György nevét, mert azt hitték, hogy már régen külföldön van. Nem ott volt, így 1958-ban újra letartóztatták. Öten ültek a vádlottak padján: rajta kívül a két várpalotai fiatalember, egy sofőr és egy Adler Vilmos nevű idősebb férfi. Utóbbi azért került a bíróság elé, mert a börtönből szabadult politikai elítéltek névsorát beolvastatta a rádióban.
Adler Vilmos meghallgatása így alakult: – Ismerem a maga fasiszta múltját – szólt a bíró a vádlotthoz. – Tisztelt bíróság! Visszautasítom a megállapítást, mert zsidó ember vagyok, a fasiszták az egész családomat megsemmisítették – cáfolta a vádat az idős ember. – De maga börtönben volt, el tudom képzelni, hogy ott hogyan viselkedett! – próbálkozott tovább a bíró. – Tisztelt bíróság! A börtönben tisztelettudó voltam. Kérdezzék meg erről Kádár Jánost, akit én etettem a rabkórházban, mert annyira meg tetszettek veretni, hogy szegénykém nem tudta fogni a kanalat – vágott vissza a vádlott. Erre a bíró elfehéredett. Nem tudni, hogy ennek a meghallgatásnak mekkora szerepe volt a kiszabott ítéletben, de az ötök mindössze 14 hónapot kaptak. Az ítélet ellen csak a vádlottak fellebbeztek, így mivel öt hónapot leültek előzetesben, a várható enyhébb ítélet miatt szabadlábra helyezték őket.
Ám a Pofosz-ügyben a háttérben folyt a nyomozás, és a hatóságok egyre tisztábban látták, mi is történt valójában.
– Másodfokon már a népbíróság tárgyalta az ügyünket, a tanács tagjainak a feje és a lelke is vörös volt. Mivel az ügyvédek szóltak, hogy szorul a hurok a nyakunk körül, visszavontuk a fellebbezést. Megnősültem, majd bementem letölteni a hátralevő hónapokat. Márianosztrára kerültem, ahol a szőnyegszövő üzemben dolgoztam Mensáros Lászlóval, Faddy Ottmár atyával és Abrudbányai János unitárius teológiai dékánnal, aki nagy hatással volt rám – mondja.
De még ekkor sem zárult le az ügyük, mert az ítélet ellen Szénási Géza legfőbb ügyész törvényességi óvást nyújtott be. Sárdy György tudta, s erről az ügyvédek is szóltak, hogy ha az eredeti és az időközben elindult eljárást egyesítik, akkor nagyon megütik a bokájukat. Éppen emiatt megkereste a börtönben egy állambiztonsági tiszt. Azt mondta neki, ha a szabadulás után együttműködik velük, segítenek a perben. Sárdy György két nap haladékot kért, majd titokban, rejtjelezve egyeztetett erről rabtársaival. Végül közölte a tiszttel, hogy aláírja a papírt, de azt magára nézve semmisnek tekinti, ha a Legfelsőbb Bíróság nem hagyja helyben az elsőfokú ítéletet. Ezek után talán nem meglepő, hogy a Lee Tibor vezette Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma elutasította a törvényességi óvást. Sárdy György 1960 májusában szabadult, s ment vissza buszkalauznak.
Az állambiztonsági szervek azonban nem eresztették, meg kellett figyelnie a volt rabtársait. Jelentéseket írt az életkörülményeikről, tevékenységükről. Szavai szerint azonban terhelő adatokat soha sem közölt.
– 1972-ben mentességet kaptam, a hatóságok örömmel engedtek külföldre. Az anyósom Münchenben, János bátyám San Franciscóban, a barátaim Montrealban és Calgaryban éltek. A látogatásaim során az emigrációban élő ismerőseimmel, például Tollas Tiborral kapcsolatban „megfelelő” jelentéseket adtam le itthon. Hiába voltak hárman is rám állítva, ők csak itthon tudtak megfigyelni. Ha Lengyelországba mentem egyeztetni a Szolidaritással kapcsolatban, akkor azt mondtam, vásárolni megyek. Volt, hogy a kintiek tudtával friss szamizdatanyagot hoztam haza.
Közben Sárdy György a külföldi magyar cserkészmozgalomnak is tagja lett, 1976-ban Kanadában regisztrálták. 1988-ban részt vett a magyar cserkészet újjászervezésében, vezetőképző tiszt lett, és a Vitézi Rendbe is felvették. Cserkészként II. János Pál pápánál is járt, akivel lengyelül beszélgetett. Meghívta Magyarországra, amire a Szentatya csak annyit mondott: „Jovok!”