2016. július 30., szombat, Judit, Xénia napja
Vélemény
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/belfold/illiberalis-kialtvany-334807/

Illiberális kiáltvány

A liberálisok és baloldaliak szövetsége nem magától értetődő. Amerikában a liberális egyenesen egyet jelent a baloldalival, noha a két eszme és mozgalom forrása nagyon távol van egymástól. Ebben az írásban egymásra találásuk és szövetségük okait igyekszem feltárni.

A baloldal az „elnyomottak”, ezen belül a „proletariátus” felszabadítását tűzte ki célul. A munkamegosztásban elfoglalt hely alapján szerveződő érdekvédő mozgalom kiszélesedett. Az állam által fenntartott és képviselt status quón a maga javára módosítani kívánó (magasabb munkabér, rövidebb munkaidő, társadalombiztosítás, egyesülési szabadság, jobb életkörülmények) mozgalomnak kialakult a forradalmi szárnya. Az erőszakkultusz hívévé szegődött értelmiségiek a tőke mellett magát az államot tartották legnagyobb ellenségüknek és azt kívánták megszállni, hogy teljesen új társadalmi rendet hozzanak létre és újraosszák a társadalmi és a magánvagyont.

Amikor ezek az értelmiségi álmok valóra váltak, rettenetes szenvedést, nyomort, diktatúrát és fegyverkezést hoztak szabadság, jólét, szélesebb jogok és béke helyett, mintegy 100 millió ember halálát okozva. A „proletariátus” közben csendben emancipálódott azokban az országokban, amelyekben a társadalommérnököknek nem sikerült megkaparintani a hatalmat, és nem kért a saját felszabadításából. A csalódott értelmiségiek hamar megtalálták az új felszabadítandókat a gyarmati sorban „sínylődő” népek személyében.

Érdekes módon ez az értelmiségi kísérlet hasonló kudarcot vallott: szabadság és jólét helyett kevés kivétellel korrupció, elnyomás és permanens háború lett a felszabadítottak osztályrésze. Ugyanúgy egy vékony réteg terrorizálja és zsákmányolja ki a nagy többséget, mint a megvalósult szocializmus országaiban.

Ez persze nem ahhoz vezetett, hogy a társadalommérnökösködő értelmiségiek feladták volna nagyszabású elképzeléseiket vagy önvizsgálatot tartottak volna. Ehelyett újabb felszabadítandó, elnyomott tömegek után néztek, és meg is találták őket a tetszőleges „kisebbségek”, köztük a nők, a „szegények”, a „fogyatékkal élők” és a másként nemi életet élők körében. Most az ő nevükben állnak szemben a többséggel és az állam által fenntartott és képviselt társadalmi renddel – olyan gyökeresen eltérő társadalmak esetében, mint a magyar, a francia vagy az amerikai egyaránt.

A liberálisoknak – szemben a baloldaliakkal – nem a sikertelenség, hanem a siker a végzetük. Eredeti követeléseik megvalósultak, a fejlett társadalmakban közhelynek számítanak, teljes a konszenzus. A törvény előtti egyenlőség, az általános és titkos választások, a szólásszabadság, a sajtószabadság, az egyesülési jog, a mozgásszabadság, a lelkiismereti szabadság, a tisztességes eljáráshoz való jog – a nyugati és sok fejlett ázsiai társadalom alapkövei. Az ingatag értelmiségi identitásnak azonban a jogokért való harc legalább akkora támasza lehet, mint az elnyomás elleni harc, így a feladat nélkül maradt liberálisoknak új, kiharcolandó jogok után kellett nézniük.

Az egyik lehetőség az emberek egyenlőségének korlátlanul bővíthető tartalma: az eredeti, a törvény előtti egyenlőségből mára az „esélyegyenlőség” kultusza és a vagyoni egyenlőtlenség felszámolásának követelése lett (ad absurdum egyenesen az általános és egyenlő eltartottsághoz való jogig: ld. a munka nélküli alapjövedelmet). Az egyenlő méltóság elvétől pedig odáig jutottunk, hogy egyik ember a másiknak nem okozhat kellemetlen érzéseket. A Harvard híres jogi karán a diákok azt állítják, hogy a sajátjukétól eltérő nézetek, illetve bizonyos szavak elhangzása traumatizálja őket. A faji megkülönböztetés tilalmából a pozitív diszkrimináció és az „integráció” kötelessége lett.

Mára már az emberi jogok harmadik nemzedékénél tartunk, és semmi kétség, hogy nem ez az utolsó. Az eredeti szabadságjogok jó része az államot korlátozta az autonóm személyekkel szemben, a mostaniak az államot kötelezik a passzív magánszemélyek javára (pl. az egészséges környezethez való jog, a „lakhatás joga”). Azzal a problémával nem nagyon tud ez a felfogás megbirkózni, hogy az állam mögött végső soron az adófizető polgárok vannak, tehát az adófizetőket kötelezik egyre több szolgáltatásra egyre több felelősség és kötelesség nélküli ember számára.

Véleményem szerint itt találkozott a kudarcot vallott baloldal a munka nélkül maradt liberálisokkal: mindkét értelmiségi csoport identitása megingott, klasszikus szerepfelfogásuk veszélybe került; azonban nem akarták feladni világmegváltó szerepüket, amely azzal a kellemes tudattal tölthette el őket, hogy egyrészt a magasabb rendű igazságosság letéteményesei, másrészt az értetlen többséggel szemben élcsapatot képeznek, amely látja a boldogabb jövőt és az oda vezető utat. A kiút az újabb és újabb elnyomotti és jogfosztott csoportok felmutatása és a kiállás értük.

A közös gondolkodás- és beszédmód is kialakulhatott. Ennek a lényege nagyon egyszerű: bármilyen emberi konfliktus megoldásához azt kell megállapítani, hogy ki a tettes és ki az áldozat. Az áldozatnak kizárólag jogai vannak, a tettesnek kizárólag kötelességei. Ezután a konfliktus egyszerűen feloldható: a tettes teljesítse az áldozattal szembeni kötelességeit és ismerje el a jogait. A következmények: aki erős, az tettes, aki gyenge, az áldozat. Minden többség tettes tehát, minden kisebbség áldozat. Az áldozatnak felelősség híján semmilyen szerepe nem lehet egy konfliktus kialakulásában, mert az „áldozathibáztatás” lenne, ami nagyon súlyos gondolatbűn.

Ezzel el is érkeztünk a konfliktusok balliberális értelmezésének egyik fontos műveletéhez, a hibáztatáshoz. A hibáztatás a tettes megnevezése, felelősségének feltárása és kötelességeinek felsorolása. A világot tettesekre és áldozatokra osztó, a többséget és az erőseket hibáztató balliberális beszédmód hihetetlen karriert futott be, hatalmas sikereket mondhat a magáénak. Ebben nagy szerepe van egyszerűségének és univerzalitásának. Semmi szükség a tények feltárására, majd rájuk alapozva árnyalt, elmélyült elemzésekre, amelyeknek amúgy sem lehetne más az eredményük, mint hogy a világ bonyolult, a felelősség megoszlik, és nincsenek egyszerű, azonnali sikerrel kecsegtető megoldások. Ehelyett a balliberálisok azonnali kielégüléshez jutnak, mert ők az igazságosak, az együtt érzők, az élcsapat, a többségtől és az erősektől pedig sokkal könnyebb engedményeket és juttatásokat kicsikarni a kisebbség és a gyengék számára, mint fordítva.

A liberálisok és a baloldal egymásra találásával a liberálisok nagyon sokat veszítettek. Az államot éjjeliőr szerepre korlátozni kívánó klasszikus liberalizmussal szemben kiegyeztek az államot az újraelosztás érdekében megszállni akaró baloldallal. Az egyéni felelősséget hangsúlyozó, a szabadság, a jog és a felelősség elválaszthatatlanságával tisztában lévő klasszikusokkal szemben elfogadták a baloldal atyáskodó, az „áldozatokat” és a „jogfosztottakat” minden felelősség nélkülinek láttató, passzív szerepre kárhoztató, plebejusnak álcázott, de végtelenül elitista emberképét. Elsajátították továbbá a baloldal szerepfelfogásának egyik mozgatórugóját, a rossz lelkiismeretet és mindennek az elutasítását, amit társadalmi terméknek gondolnak, hiszen a létező társadalmakban nagyon sok az igazságtalanság, ezért meghaladandók.

A rossz lelkiismeret amiatt van, mert a világ tele nyomorúsággal, ők meg nem élnek annyira rosszul. Semmilyen közösséget nem szeretnek, amibe beleszületünk: a nemzetet, a családot, a vallást, hiszen társadalmi terméknek gondolják őket, amelyek a „hatalmi viszonyokat” és az „elnyomást” közvetítik. Ami pedig társadalmi termék, az szabadon változtatható vagy akár le is bontható. A társadalmak a liberálisok szerint is gyökerestül átalakítandók, mert „korlátozzák a szabadságot”.

A civilizáció fejlődése során létrejött intézményeket olyan konstrukcióként fogják fel, amelyek dekonstruálhatóak. A dekonstrukcióra egyik példa a családé és a házasságé, amelyet a nők elleni erőszak melegágyának, a gyermekek „erőszakos, elnyomó” szocializációja színterének, diszfunkcionálisnak állítottak be; majd hirtelen csavarral intézmény helyett jognak tételezték, amelyet nem szabad megtagadni a melegektől, hiszen a házasság a gyengédség, az egymás iránti bensőséges szeretet és felelősség manifesztálása – de csak nekik. A heteróknak továbbra sem.

Néhány jellemző eset, amikor a konfliktusokat a „tettes” és az „áldozat” szembeállításával akarják megmagyarázni és megoldani: kezdjük Magyarországgal, bár a súlyos nemzetközi témákhoz képest a magyar ügyek inkább csak szánalmasak. Az elnyomottak és jogfosztottak körének szüntelen feltárásában és bővítésében a balliberálisok rátaláltak a nőkre. Két irányba indítottak kereszteshadjáratot: a családon belüli erőszak és az „üvegplafon” ellen. A családon belüli erőszak esetében a férfiak a tettesek, a nők az áldozatok. A nők elleni erőszak színhelye és forrása a házasság és a „patriarchális” család, ahol a gyerekek és a nők az elnyomás áldozataivá válnak.

Amerikai felmérések szerint évente több mint 800 ezer férfi a családi erőszak áldozata. Egy 2001-es, 18.761 kapcsolatot átfogó felmérés szerint 24 százalékukban fordult elő erőszak, ennek fele kölcsönös volt. A kölcsönös erőszakban több férfi sérült meg, mint nő. Egy 2013-as, szintén amerikai kutatás szerint a heteroszexuális férfiak 29 és a nők 36 %-a volt erőszak áldozata. Nagy-Britanniában 1,2 millió nő és 800 ezer férfi számolt be ellene elkövetett erőszakos cselekményről. A tanulmányok és az eredmények viták középpontjában állnak. Az a vád ellenük, hogy csak a feministák ügyét akarják aláásni a bántalmazott férfiak felkarolásával.

Mivel a férfiaknak erősnek kell lenniük, bagatellizálják a velük szembeni női erőszakot. Másrészt nagy a látencia, hiszen ha Amerikában egy férfi hívja ki a rendőröket az ellene irányuló erőszak miatt, 20 % esélye van arra, hogy őt tartóztatják le. Magyar adatot nem sokat találtam: az Egységes Rendőrségi és Ügyészségi Statisztika (1997-2002) szerint évente kb. 7500 családon belüli bűnesetet regisztráltak. A férfi elkövetők 5,4%-a, a nők 6,9%- követett el családja ellen bűncselekményt. A súlyos testi sértés, az emberölés és a kiskorú veszélyeztetése jellemzően férfiakkal szemben történt. Emberölés és kísérlete esetén öt áldozat közül három férfi. A fiúk kétszer gyakrabban válnak a kiskorú veszélyeztetése bűncselekmény áldozatává, mint a lányok (67%-33%). A gyermeksértettek 2/3-a fiú. (Forrás: Takács Judit: A férfi, mint áldozat. Ppt, Nyugat-Magyarországi Egyetem, Benedek Elek Pedagógiai Kar.

Dr. Tamási Erzsébet, az Országos Kriminológiai Intézet munkatársa „A családon belüli erőszak férfi szereplői” című PhD értekezése téziseiben írja: „A családkutatók által megállapított eredmények szerint a családon belül zajló erőszakos konfliktusok fele kölcsönös erőszakot jelent, egy negyedében csak a férfiak alkalmaznak erőszakot a nőkkel szemben, a fennmaradó negyed a nők férfi partnerükkel szembeni kizárólagos erőszakosságát takarja.” Továbbá: „A magyar kutatások pontban harminc évvel maradtak el a téma vizsgálatában. Az elemzések két irányzatot mintáznak.

Az amerikai, korai radikálfeminista szemléletre és a szociológiai, tanuláselméletre alapozott munkáknak már van kezdeménye. Az azonban már a kutatások e korai fázisában is kitűnik, hogy a közvélemény és a populáris politika számára az egy-okkal magyarázó, egyirányú, és leegyszerűsített feminista magyarázatok az inkább elfogadhatóak nálunk is. Mindehhez hozzájárul, hogy míg a nyugati országokban számos empirikus és elmélet munka állt rendelkezésre a családon belüli erőszak bemutatására, addig nálunk előbb jelentkeznek a feminista előfeltevések, mint a jelenségről való tények, adatok, átfogó ismeretek.” A tézisek szerint évente átlag 24 férfi halálával jár az erőszak.

Ha az olvasót meglepik ezek az adatok, annak az az oka, hogy a magyar nyilvánosságban ezek teljesen ismeretlenek. A közkézen forgó, sokat idézett adat szerint (bár a forrás nincs megadva) a családon belüli erőszak 95 %-ban a nők ellen irányul. A családon belüli erőszakkal foglalkozó, a közbeszédet tematizáló NaNE egyesület is tényként kezeli ezt az adatot. Az erőszak áldozata mindig a nő, felelőssége nincs, minden más állítás „áldozathibáztatás”. Fordítva ez természetesen nem érvényes. Anokjoga.hu honlap szerint „A partnerük által megölt férfiak bírósági aktáiból az esetek 80 százalékában tudható, hogy a nő elkövetővé válását hosszan tartó súlyos feleségbántalmazás előzte meg a férfi részéről.” Forrás, metodika nincs megjelölve, a megölt férfi nem tud védekezni.

Az a kérdés sem merül fel a nokjoga.hu részéről, hogy a szerintük sem feleségbántalmazó 20% mégis miért halt meg? Ha az erőszak áldozata 95 %-ban a nő, a gyilkosságok áldozatainál miért más az arány, és hogyan keveredik közéjük 20 % szerintük is ártatlan férfi? A családon belüli erőszak balliberális értelmezése akkora siker, hogy konzervatív értelmiségiek is kritika nélkül átvették és terjesztik, egyenesen Ferenc pápáig, aki erre hivatkozva akár a válást is támogatja.

Az „üvegplafon” két fő összetevője, hogy a nők jövedelme hasonló munkakörben nem éri el a férfiakét, és nem válnak létszámarányuknak megfelelően vezetővé. A hibáztatottak köre: a kormány, a „patriarchális” társadalom, illetve az előjogaikhoz ragaszkodó, a nőket machinációikkal háttérbe szorító férfiak. Aportfolio.hu nemrég hatrészes sorozatban taglalta, Magyarországon mért keresnek 50 %-kal kevesebbet az emberek, mint Ausztriában (a vásárlóerővel és az árszínvonallal korrigálva).

Az egymással is vitatkozó jeles közgazdászok, nagy elméleti apparátust felvonultatva, egy dologban egyetértenek: ez így van rendjén, a gazdaság törvényszerűségei érvényesülnek, a reális teljesítményt fizetik meg. Nekünk meg marad a kérdés: ha egy egységes gazdasági régióban, az EU-ban ekkora eltérések lehetnek, az országon belül miért nem? Hogyan lehetséges, hogy egyszer a gazdasági törvényszerűségek határozzák meg a béreket, míg másszor az előítéletek és a nemi (vagy gender-?!) sovinizmus?

Azok a férfiak, akik saját maguknak nem tudnak egyenlő munkáért egyenlő bért kiharcolni, hogyan tudnák ezt a nőknek elintézni? Ami a nők vezetőnek válásának feltételeit illeti, itt csak kétségeimet fejezem ki, hogy a hibáztatás gyakorlata ráhibázott volna a valóságos okokra, és nem a gazdasági szereplők érdekeivel és objektív okokkal kapcsolatos tényezők lennének a háttérben.

Utolsó magyarországi példaként a budapesti hajléktalanok esete: a hajléktalanoknak csak jogaik vannak, a hatóságoknak csak kötelességeik. Jog a forgalmas csomópontok, turisztikai látványosságok elfoglalása, az ott alvás, ott élés, és nem várható el, hogy adott esetben elfáradjanak a legközelebbi nyilvános WC-ig. A saját mocskukban való fetrengés emberi jog, ha beviszik őket a szállóra és megmosdatják őket, az a méltóságuk elleni durva támadás. Ha a hajléktalanok tartózkodhatnak ugyan a fent említett csomópontokon, de nem lakhatnak ott folyamatosan (bárhol másutt viszont igen), azt a hajléktalanok „kitiltásának” hívja a haladó értelmiség. Ha magatartási szabályokat írnak elő a hajléktalanoknak, az „kriminalizálás” (az áldozathibáztatás egyik alesete), ugyanis a hajléktalanokkal szemben semmilyen követelmény nem támasztható.

Ha ez a nézet általános lenne, a gyaloglás kriminalizálásának kellene tekinteni, hogy csak a zebrán és csak zöld lámpánál szabad átkelni. Természetesen mindenki más (a tudatilag elmaradott többség) is bűnös, aki tétlenül nézi a „kriminalizálást” és a „kitiltást”, vagy netán egyetért vele. Ugyanennek a narratívának a bővített kiadása, miszerint a kormány „szegényellenes”, „harcot hirdetett a szegények ellen” stb. stb. Már csak jelzésszerűen vetem fel, hogy hazánkban az orvosok tettesek a betegekkel szemben, de áldozatok az állammal szemben, a pedagógusok tettesek a gyerekekkel szemben, de áldozatok az iskolafenntartóval szemben, és hosszan lehetne sorolni a példákat.

A nemzetközi politikában is a balliberálisok szellemi iránytűje az áldozatok és a tettesek azonosítása: a zsidók – kisebbség lévén – általában áldozatok, kivéve Izraelben, mert ott többségben lévő tettesek. A fegyveres terroristák általában tettesek, erősek lévén, kivéve Izraelben, mivel ott a hadsereg erősebb náluk. Ez a narratíva olyan erős, hogy felülírja a tényeket. 2000 októberében Clinton amerikai elnök közvetítésével Ehud Barak akkori miniszterelnök felajánlotta Arafat akkori palesztin vezetőnek Gáza és Ciszjordánia 95 %-át és Jeruzsálem felét azzal, hogy a maradék 5 %-ot izraeli területekből fogják cserére kijelölni. Arafat ezt elutasította, nem tett ellenajánlatot, hanem elindította a 2. intifádát.

2008-ban Ehud Omert izraeli miniszterelnök hasonló békeajánlatot tett Mahmud Abbász palesztin vezetőnek. Izrael addigra már egyoldalúan kivonult Gázából, Olmert tehát Ciszjordániát ajánlotta fel 6,3 % kivételével, azzal, hogy 5,8 %-ot ebből izraeli területtel fog kárpótolni, valamint Izraelt félbevágva összeköttetést biztosít Ciszjordánia és Gáza között.

Jeruzsálem arab negyedeiből kivonultak volna, az óvárost pedig nemzetközi ellenőrzés alá helyezték volna. Izrael a palesztin menekültek visszatérési jogát is elismerte volna. Abbász az ajánlatot visszautasította. 2006-ban a palesztin választásokon 44,45 %-kal a terrorista Hamászt választották meg demokratikus úton. A Hamász nem volt hajlandó lemondani az erőszakról, betartani a korábbi szerződéseket, illetve elismerni Izraelt. A Hamász 2007-ben Gázában a 41,43 %-ot elérő második helyezett Fatahot rövid polgárháborúban minden pozícióból kivetette, sok aktivistáját megölve.

A nemzetközi közvélemény döntő része, ezen belül az Európai Unió ezen tények ellenére a palesztinokat felelősség és kötelesség nélküli áldozatoknak tartja, míg Izraelt jogok nélküli megszállónak, amely megtagadja a palesztinoktól az államalapítás lehetőségét.

A baloldal Izraelen belül is ezt képviseli: az izraeli Nemzeti Orvosi Szövetség (National Medical Association) éppen a mostani terrorhullám alatt változtatta meg azt a 2008-as döntését, hogy egy merénylet színhelyén – ha nem áll elegendő ember vagy orvosi eszköz rendelkezésre – először a merénylet áldozatainak kell segítséget nyújtani, és csak utánuk az elkövetőknek. Az új szabály szerint kizárólag a sérülés súlyossága befolyásolhatja a sorrendet, tehát adott esetben a meglőtt terroristát előbb veszik kezelésbe, mint a megkéselt rabbit.

A szövetség a döntését az „Orvosok az Emberi Jogokért” nevű izraeli civil szervezet követelésére hozta meg, amelyet többek közt az Európai Unió és az ENSZ menekültügyi főbiztossága is pénzel. Svédország, Németország, Svájc, Dánia és Hollandia közvetve, más szervezeteken keresztül támogatják. Itt a terrorista merénylet tényleges áldozata kerül hátrányba a tényleges tettessel szemben, mert történjen bármi, a palesztinok akkor is áldozatok. A naponta három-négy késeléses vagy gázolásos merényletet elkövető palesztinok nevében Mahmud Abbász karácsonykor a világ közvéleményéhez fordult, védelmét kérve a gaz izraeliekkel szemben. Megtehette, mert ő nagyon is érti ezt a nyugati gondolkodásmódot.

Értik azok az állami vezetők is, akik a párizsi klímacsúcson a fejlett országoktól pénzt követeltek a megállapodás betartásáért cserébe: hiszen a fejlett országok tettesek, a fejlődők áldozatok.”Meg akarjátok menteni a Földet? Csak akkor nem fekszünk keresztbe, ha adtok évi 100 milliárd dollárt” –a fejlett államok pedig lehorgasztott fejjel, bűntudatosan fizetnek, noha India és Kína a legnagyobb szennyezők.

A korábban az iráni, mostanában az iraki, líbiai és szíriai diktatúrák megbuktatásáról hozott nyugati döntések és az „arab tavasz” értékelése ugyanezen primitív valóságmagyarázat hatására történtek. Vannak az elnyomott és jogfosztott áldozatok, akik fellázadtak, tehát pusztán lázadásuk okán a mi – felvilágosult, jó szándékú, nyugati demokraták – szövetségeseink. Nyilvánvaló, hogy ha megdöntötték a diktátorokat, azonnal a világ legfejlettebb társadalmi rendje, a liberális demokrácia építésébe fognak kezdeni, amihez majd a bölcsebb és tapasztaltabb nagyobb testvér jogán segítséget adunk.

Mélyebb elemzés vagy akár csak a helyiek megkérdezése kideríthette volna, hogy Irak féken tartotta a fundamentalista muzulmán Iránt. Irakban, Líbiában és Szíriában ugyan a finnyás nyugati ízlés szerint nem tisztelték eléggé az emberi szabadságjogokat, de a nem fundamentalista és a rendszeren változtatni nem akaró lakosság békében és biztonságban élt, dolgozott és üzletelt, és a diktátorok a környékükön is rendet tartottak.

A diktatúrák nyugati segítséggel történő megdöntése nem a szabadság kiteljesedését és a jólétet hozta el, hanem százezrek halálát, folyamatos polgárháborúkat. A kommunizmus és a nácizmus után a liberális demokráciákra halálos veszélyt jelentő újabb totalitariánus ideológia, az iszlám fundamentalizmus tömegeket hódított meg és felfegyverkezett – Iránnak egyenesen az atomfegyver a célja. A Közel-Keleten az emberi jogokra hivatkozó beavatkozások az emberi jogok soha nem látott visszaszorulásával jártak, egészen az élethez való jog semmibe vételéig. Az onnan kiinduló, a liberális demokráciák megingatására tett terrorista kísérletek azokban is jogok korlátozásához vezettek.

Ezektől az eseményektől egyáltalán nem független a migrációs válság és az arra adott reakciók. A balliberálisok eleve kizárólag menekültekről hajlandóak beszélni, noha ténylegesen csak az menekült, akinek elismerték a menekültstátuszra a jogosultságát. Mivel Németországban, ahová a legtöbben mennek, az eljárás fél-egy évet vesz igénybe, a legtöbb bevándorló igényét el sem bírálták még. Ami tény: 2015 szeptemberében 164 ezer bevándorló jutott el Németországba. 22.983 menedékjogi döntést hoztak, ebből 39,6 %-nak adták meg a menekültstátuszt (forrás: a német belügyminisztérium honlapja).

Érezve ezeket az ellentmondásokat, a sajtó egy része átállt a „menedékkérő” kifejezés használatára, elfedve azt a tényt, hogy sok bevándorló egyszerűen magasabb életszínvonalat szeretne és semmilyen menedékjogi kritériumnak nem felel meg. Ez nem bűn, de nem jogosít fel arra az áldozati státuszra, amit a „menekült” és „menedékkérő” kifejezések sugallnak.

Sem a sajtó, sem a politikusok nem foglalkoznak azzal az alapvető kérdéssel, hogy miért indultak meg éppen 2015-ben százezrek Európába. Milyen hírek terjedtek el a menekülttáborokban, ahol addig éltek? Mik az elképzeléseik és az elvárásaik az európai élettel és társadalmakkal szemben? Honnan szerzik az információikat, amelyek Európát kecsegtetőnek mutatják? Hogyan, mikor, milyen pénzből szerveződtek az embercsempész-hálózatok, amelyek készen álltak ekkora tömegek mozgatására?

Udvariatlanság és politikailag nem korrekt feltenni ezeket a kérdéseket, hiszen menekültekről van szó, akik nem menekültek volna, ha nem lett volna okuk menekülni. Még nagyobb udvariatlanság szóba hozni, hogy terroristák kihasználhatják az emberáradatot saját embereik becsempészésére. Áldozatokról beszélünk, akikkel szemben bármiféle negatív asszociáció megengedhetetlen, kizárólag pozitív hangnemben említhetőek. Aki ettől eltér, az „gyűlöletkeltő”, bár a kettős mérce adhat ez alól felmentést. A CDU 2015-ös kongresszusának határozata szerint a menekülteknek – ha integrálódni akarnak – tiszteletben kell tartaniuk a német törvényeket, a német életmódot és kultúrát, és meg kell tanulniuk németül. A korábbi, hasonló tartalmú magyar plakátokat– noha azokon magyartanulásról nem volt szó – egész Európában egységesen „gyűlöletkeltőnek” bélyegezték.

A menekülteknek felelősségük semmiért nem lehet, kötelességeik nincsenek. A vízbe fulladt szíriai kisgyerek képe bejárta a világot, vezető politikusok tolakodtak a mikrofonoknál, a skót miniszterelnök sírva is fakadt, de azt senki nem kérdezte, hogy miért nem volt mentőmellény a gyereken, és a szülei mégis mit tettek a szerencsétlenség elkerülése érdekében. Ha valaki amiatt aggódott, hogy terroristák is megbújhatnak a bevándorlók között, azt nevetségessé tették vagy szélsőséges rasszistának állították be.

Cikkek özöne szólt arról, hogy a terrorista szervezeteknek sokkal kényelmesebb repülőn beküldeni az embereket, meg amúgy is az itteni, második vagy harmadik generációs állampolgárokra számítanak. Amikor kiderült, hogy igenis jöttek be terroristák a bevándorlók között, senki nem kért elnézést az olvasóktól. Azóta arról szól a kórus, hogy nem szabad egyenlőségjelet tenni a menekültek és a terroristák közé, illetve a menekültek éppen a terroristák elől menekülnek.

Ugyancsak bajt hoz a saját fejére az, aki fel akarja hívni a figyelmet arra, hogy az eddig bevándoroltak beilleszkedése nem a „kirekesztés” és a „diszkrimináció” miatt nem volt sikertörténet, ahogyan a balliberális kánon állítja. A nyugat-európai politikusok az önostorozásban látják a kérdés megoldását. Kudarcot vallott ezeknek a tömegeknek az integrációja, ebből csak egyetlen következtetés vonható le: még nagyobb erőfeszítéseket kell tenni integrációjuk érdekében. Európa tehet arról, hogy a bevándorlók nem tanultak eleget, nincs szakmájuk, ami eltarthatná őket, és az iszlám radikális ága felé fordultak. Nyelvoktatást, lakást és kiképzést kell biztosítani! – írják a tanulmányok. Egészen odáig, hogy Stockholm városa az ISIS Svédországba visszatérő harcosait egészségügyi, állásközvetítési, pszichológiai és lakásjuttatási támogatással várja.

Ez a társadalmi erőfeszítés azonban nem mindenkinek jár: Görögországban és Spanyolországban 50 %, Olaszországban és Portugáliában 38 % fölötti a 25 év alattiak munkanélkülisége, az egész unióban 23,5 %. Értük egy neves értelmiségi sem aggódik annyira, hogy jól hangzó narratívát találjon ki részükre, amivel felülteti őket az áldozatiság vonatára. Ezek a fiatalok nem kapnak esélyt – ki tudja, hány utódjukkal együtt –, hiszen rossz helyre születtek: Európába. Ahogyan azok a romániai és magyar cigányok is, akiket a francia és a kanadai hatóságok rövid úton hazazsuppoltak.

Nekik nem jár szolidaritás, Willkommenskultur, nem eléggé „mások”. A fentiek miatt a migrációs válság megvitatása lehetetlen, hiszen a kockázatokról, aggodalmakról, az eddigi negatív tapasztalatokról nem lehet beszélni. Aki nem kerül egyes szavakat, kifejezéseket, azt egyszerűen kizárják a diskurzusból. Ezt a sajtónak az ismert kölni szilveszteri erőszakhullám alatt is tanúsított öncenzúrája is segíti, illetve a Google, a Facebook és a Twitter megállapodása a német kormánnyal, hogy a migránsokat bíráló, bejelentett bejegyzéseket 24 órán belül törlik. A mielőbbi bejelentést liberális „civilek” vállalták, amit a Facebook több mint egymillió euróval honorál.

A Facebookkal kapcsolatban még egy érdekesség: Egy izraeli médiafigyelő szervezet két teljesen azonos tartalmú, a palesztinok, illetve az izraeliek ellen erőszakra lázító profilt nyitott a Facebookon. Bejelentés után csak a palesztinellenest törölték, a másikat rendben lévőnek találták. Írásomban azt próbáltam bizonyítani, hogy az emberi konfliktusok tettesekre és áldozatokra való redukálása tévedésekhez és igazságtalanságokhoz vezet, viszont – a baloldali szándékokkal egyezően – a társadalom rendje és intézményei aláásásának eszköze. Az „áldozatnak” kijelölt személyeket megfosztja autonómiájuktól, felelősségüktől és így méltóságuktól, a „tetteseket” pedig jogaiktól. Természetesen nem egyedül a balliberálisok kiváltsága ez a narratíva, amint arra már többször (pl. Izrael esetében) utaltam.

A magyar jobboldalon a magyar áldozatiság és a környező országok vagy a nagyhatalmak tettessége például igen elterjedt nézet. A „tettes-áldozat” szembeállítás univerzális használata, világmagyarázatként történő elfogadása viszont csak a balliberálisokra jellemző.

Hirdetés

Kiemelt

Adócsökkentést várnak a hotelesek

Adózási, szabályozási eszközökkel kell növelni a hazai hotelek versenyképességét, hogy a vállalkozások elvégezhessék a szükséges fejlesztéseket, illetve megtartsák a szakképzett munkaerőt.

Poszt-trauma

Vágó István ezúttal Áderbe rúgott bele

A Gyurcsány-barát kvízmester hatalmas bakot lőtt.

Soros beindította a pénzágyúit: veszélyben a mesterterv

A spekuláns egyre szaporodó ráncait csak Hillary vasalhatja ki.

Csak, hogy a bajor belügyminiszter is megértse

„Nem fogtok nyugodtan aludni a házaitokban”.

Kapocs Nizza és München között: csemege összeesküvés elmélethez

Egy német újságíró mind a két helyszínen videón rögzítette a véres eseményeket.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!