2018. január 16., kedd, Gusztáv napja
Belföld, Interjú
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/belfold/iden-meg-fontosabb-karacsony-2580442/

Idén még fontosabb a karácsony

A szimbólumokról folytatott vita egész Európa jelene és jövője szempontjából sorsdöntővé vált
Amikor a multikulturalizmus és az értéksemlegesség jegyében egyre hangosabban követelik – főleg Európa nyugati felében – a keresztény szimbólumok, köztük a karácsonyfa és a köztéri betlehemek elhagyását, kiemelkedő fontosságú, hogy hittel éljük meg az ünnepet – derült ki Orosz Atanáz miskolci görögkatolikus püspök szavaiból, akivel az európai folyamatok és a migrációs válság mellett egyházuk cigánymisszió­járól, sajátos szokásairól és Máriapócs csodájáról beszélgettünk.

– A karácsony kétezer éve ugyanarról szól: Isten emberré lett. Mégsincs két egyforma ünnep. Mi teszi az ideit különlegessé?

– Az idei karácsonynak nagy a jelentősége. Úgy érzem, az Európai Unió­ban kiéleződött az az évek óta tartó vita, amely a felszínen arról szól, hogy a vallástalanok és a más vallásúak állítólagos érzékenységére tekintettel szabad-e közterületen fenyőfát állítani és keresztény szimbólumainkat használni. Ez a kérdés azonban túlmutat önmagán. Az igazi veszély nem az, hogy esetleg eltűnnek a szépen díszített fák és a betlehemek a nyugat-európai óvodákból, iskolákból vagy egy-egy városka főteréről. Hanem az, hogy ez az önfeladás saját gyökereink elszakításával a kereszténység megtagadásán át vezet a multikulturalizmus és a globalizáció elfogadásához. És így már a karácsonyfákról folytatott vita egy egész Európa jelene és jövője szempontjából sorsdöntő kérdéssé válik.

– A keresztény jelképek eltávolítását sok esetben keresztények vagy a keresztény gyökerű Európa hitüket vesztett bürokratái, botcsinálta jogvédői követelik. Egyetlen itt élő muszlimot sem ismerek, aki szóvá tette volna, hogy például a feszületek zavarják őt.

– Nem látok mások szívébe és nem tudom a más vallásúak lelkületével átérezni azt, hogy egy karácsonyfa, egy kereszt vagy egy ikon okozhat-e belső zavart, netán lelkiismereti konfliktust bennük. És végképp nem tudom megmondani innen Miskolcról, hogy valamelyik menekülttáborban vagy bárhol Európában elhangzott-e olyan kérés az ide érkezőktől, hogy távolítsuk el a keresztény szimbólumokat. A jelenség viszont, amit említ, létezik és sokunkat bosszant. Bosszant, amikor a keresztények elébe sietnek ennek a kérésnek, s különösen, amikor az önfeladásnak ez az imént már említett furcsa folyamata keresztény kezdeményezésként jelenik meg.

– Pesszimistának tűnik. Nem vár sok jót egy „értéksemleges” Európától?

– Az a multikulturális Európa, amely az elmúlt két évben kezdett körvonalazódni, számomra rémisztő, mert a jelen állás szerint egyet jelent a kereszténység egyoldalú feladásával és az iszlám előrenyomulásának tudomásulvételével. Ennek a folyamatnak a káros következményeit népünk egyszer már megtapasztalta, amikor a Balkán után a Kárpát-medence jelentős része is török uralom alá került. Történelmi tapasztalataink óvatosságra intenek bennünket, és aggodalomra adnak okot Európa sorsát illetően. Tisztában vagyok azzal, hogy valamilyen Európa létezett a kereszténység előtt is, de keresztény hívőként és püspökként az a természetes, hogy a Szent Pál első missziós útja után Európában szárba szökkent keresztény civilizáció értékeit szeretném megőrizni.

– A görögkatolikusokra sokan egyfajta csodabogárként tekintenek. Hogyan mutatná be a közösségüket?

– Rómával egyesült keleti keresztények vagyunk. Keresztények, akik egy csodálatos lehetőséget kaptak a múltban azáltal, hogy a római katolikusokkal visszanyert közösségben, de a bizánci hagyomány minden érékét megőrizve élhetjük meg hitünket – mindkét oldalt gazdagító módon. Ami a görög jelzőt illeti, görög rítusnak mondják azt a bizánci eredetű szertartást, amelyet a keleti katolikusok többsége gyakorol. Liturgiánk és a hitélet a görög nyelvi gyökerektől szinte teljesen elszakadt. A keleti szertartású katolikusok többsége egyébként itt nem is görög, hanem más, ruszin, szerb, román gyökerű. Aztán a XX. századi Magyarország görögkatolikusai teljes egészében magyar identitásúvá váltak.

– Ami az identitást illeti, gyakran a görög nemzetiségűekkel hozzák kapcsolatba az egyházukat. Ezek szerint alaptalanul?

– A görög jelző ilyen szempontból megtévesztő. Számos érv szól azonban mellette. A legfontosabb ezek közül talán az, hogy egyfajta, a patriotizmust nem kizáró univerzalitást fejez ki. Velünk ellentétben a sok évtizedes elnyomatás után, a kommunizmus bukásával helyreálló román vagy ukrán görögkatolikus egyház elkezdte a saját nacionalitását jelzőként használni. Ez nem szokatlan abban a kelet-európai környezetben, amelyben olykor túl erős a nacionalitás és a nacionalizmus befolyása az egyházra. Ezt a jelenséget hívják az ortodoxok etnofiletizmusnak, amit másfél évszázada a konstantinápolyi pátriárka hivatalos megnyilatkozásban elvetett, de néhány országban azóta csak még erősebb lett.

– A görögkatolikus egyház a XX. században elsőként fordult missziós szándékkal a cigányság felé. Hol tart most ez a munka?

– Több mint fél évszázaddal ezelőtt, a rendkívüli adottságokkal megáldott és – szerintem – szent életű Sója Miklós atya valóban nagy sikereket ért el az akkori cigány misszióval. Ezek elsősorban a Szabolcs megyei Hodászhoz köthetőek. A rendszerváltozás után igyekeztünk sokfelé folytatni a munkáját, de egyelőre csak a vetésnél tartunk, és nem az aratásnál. A karácsony előtti imádságos időszakban évről évre meggyőződhetünk arról, hogy a görögkatolikus fenntartású iskolákban biztató módon lett elhelyezve a vetőmag sok cigány gyermek szívében, lelkében. Öt-hat helyen biztató és szép közösség alakult ki a tanodák körül. A gyermekvédelemben roma származású hátrányos helyzetű gyermekeknek is sikerült reményt és jövőképet adni. Ami a felnőtteket illeti, köztük is vannak, akik meghatóan és szépen élik meg a hitüket, de ők egyelőre még a kisebbség. Visszatérve Hodászra, az ottani közösség külső hatásra az elmúlt évtizedek során szétesett. A korábbi hívek jelentős részét elveszítette a katolikus egyház; őket a pünkösdisták és a Hit Gyülekezete nyerte meg magának. Ez arra figyelmeztet bennünket, ha valami valamikor valahol sikerül, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az eredmény tartós lesz.

– Miben más a görögkatolikusok ünnepi készülődése?

– Jobban szeretem azt hangsúlyozni, ami közös bennünk, hiszen az iskoláinkat is közösen látogatják római és görögkatolikus, valamint protestáns gyermekek. A karácsonyra közös énekléssel, a kiveszőfélben lévő népszokások felelevenítésével készülünk. Gyakori, hogy egy-egy osztály vagy egy kisebb közösség körbejár a falvakban vagy a városban, betér a közintézményekbe, és megénekeli Krisztus születésének eseményeit. Ami a karácsonyvárásban sajátosságunk, hogy már az advent kezdete előtt, november közepétől intenzíven készülünk az ünnepre. Ez a karácsonyi böjt, a karácsony előtti bűnbánat időszaka. Mivel negyven napig tart, vannak közöttünk akik nem négy, hanem hat vagy negyven gyertyát gyújtanak ilyenkor.

– Mennyire vet árnyékot az ünnepre az elmúlt években felerősödő intenzitású keresztényüldözés?

– Ez személyfüggő. Hónapról hónapra eszembe jut Krisztus urunknak az az evangéliumi jóslata miszerint, „ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak”. A keresztényeket kétezer éve nem csak arról lehet megismerni, mennyire szeretik egymást, hanem arról is, hogy hol itt, hol ott üldözik őket. Az elmúlt évezredek tanúsága szerint ez a kereszténységgel együtt jár. De attól tartok, hogy itt most nem vág annyira elevenünkbe, mint amikor közvetlenül ért bennünket a hátrányos megkülönböztetés vagy az üldözés a kommunista rezsim alatt. Általában véve manapság nem érzékelem, hogy az embereket napi szinten foglalkoztatná az üldözött keresztények sorsa. Amikor a hírekben beszámolnak egy-egy támadásról, akkor természetesen felerősödik az érdeklődés és az együttérzés, de aztán ez újra elhalványul. Az érzékenységünk talán nem elég nagy. Amikor együtt vagyunk közel-keleti menekültekkel, akkor válik igazán érthetővé, hogy mit jelent az üldöztetés; hogy egy üldözött egyház tagjai vagyunk.

– Mit tehet egy egyszerű hívő ebben a helyzetben az adakozáson kívül?

– Az adománygyűjtés fontos, de senki se dőlhet hátra, még ha minden hónapban áldozott is valamit az üldözött keresztények megsegítésére. Nem csak az anyagi javakban szenvedtek ugyanis óriási károkat a közel-keleti keresztény közösségek. Az anyagi hozzájárulás és esetleges befogadás mellett ezért nagyon fontos emlékezni és emlékeztetni a történtekre – ezzel is kifejezzük szolidaritásunkat üldözött testvéreinkkel.

– A máriapócsi kegyhely szorosabban a görögkatolikusokhoz kötődik, de Csíksomlyóhoz hasonlóan össznemzeti zarándokhellyé vált. Mi teszi ilyen jelentőssé?

– Háromszáz évvel ezelőtt a máriapócsi kis fatemplomban könnyezett az a kegykép, amelyet most a máriapócsi bazilikában őrzünk. Húsz évvel korábban pedig az a pócsi kép, az az ikon könnyezett, amelyet 320 éve már Bécsben, az érsekségen őriznek. Ez a két könnyezés Máriapócsot az egyszerű kis szabolcsi falvak köréből kiemelte, és olyan közkedvelt zarándokhellyé tette, amely nem csupán egy „meeting point”, ahol találkoznak a keresztény emberek és megosztják egymással a lelki élményeiket, hogy aztán új útra induljanak, hanem sokak számára ez az igazi megtérés helye. Különösen, mióta nemzeti zarándokhely lett, olyanok is ellátogatnak Máriapócsra, akiket egyébként sosem vitt volna arrafelé az útjuk. Máriapócs jelentőségét a megtérések és Istenhez való visszatérések, az ott megerősödő és ezáltal hitelesebb kereszténnyé váló testvéreink életpéldái adják.

– Önt is hasonló élmény köti Máriapócshoz?

– Igen. De én egy sajátos karácsonyi emléket is őrzök magamban. Amikor a teológiai diplomámat megszereztem, de még nem szenteltek pappá, Máriapócsra kerültem, ahol kántor és hitoktató voltam. Azon a karácsonyon a falusi gyerekekkel együtt egy kis betlehemmel körbejártuk a házakat, családokat, és karácsonyi énekeket zengtünk. Letörölhetetlen nyomot hagytak bennem azok a pillanatok, s mindig eszembe jutnak, ha arra a Jóisten által kiválasztott helyre gondolok.

– Mit vár, mit remél az új évtől?

– Ilyenkor karácsony táján mi sokszor elénekeljük Izajás próféta sza­vait, hogy „velünk az Isten, értsétek meg, nemzetek és térjetek meg, mert velünk az Isten!” Persze hogy egy püspök, egy főpásztor azt szeretné, ha népek, tömegek térnének meg az igaz Isten tiszteletére és Isten parancsainak a megtartására. Aggodalommal figyelem a világnak azon országait, amelyekben nem szűnt meg a háborús konfliktus. Az elmúlt esztendőben és idén is nemegyszer elevenítettem fel Ferenc pápának azt a megállapítását, miszerint egy új világháború robbant ki éppen töredékekben, sok-sok fronttal és temérdek áldozattal. Azt kívánom tehát, hogy a népek megtérjenek, hogy ez a most már teljesen megmagyarázhatatlan, irracionális erőszak, amely legkegyetlenebb háborúk formájában ölt testet, megszűnjön.

– Mit tart 2018 legnagyobb feladatainak?

– Az egyik a katolikus egyház által kitűzött püspöki szinódushoz kapcsolódik. Ennek központjában a fiatalok állnak. Nagyon elköteleztem magam, hogy egyházunkban erősítsük az ifjúság körében végzett pasztorációt, nemcsak a köznevelési intézményeinkben, hanem ezeken kívül is tegyünk még többet a fiatalokért. És fontosnak tartom azt is, hogy a magyar kormány 2018-re meghirdette a család évét. Katolikus hívőként és püspökként nagy örömmel kapcsolódom bele az ezzel járó munkába, mert érzem és tudom, hogy a családok, a gyarapodó családok menthetik meg ezt a nemzetet. Nélkülük nem maradhatunk fenn. Biztatom ezért azokat a fiatal házaspárokat, akik még az egzisztenciális bizonytalankodás miatt nem mertek gyermeket vállalni, hogy Istenben és a Gondviselésben bízva tegyék meg!

Kiemelt

De kinek kell egy bohóc?

Magyarország első újcirkusztársulata mozgásszínházi eszközökkel és az előadók személyiségét karakterré formálva túllép a hagyományos cirkuszszámokon.

Poszt-trauma

Megfeszítették a vásárhelyi plébánost

Farkasbőrbe bújt bárány férkőzött a hívek közé.

A hülyeségnek úgy tűnik, nincs határa

Magyarországnak szerencsére kerítéssel védett.

Aczél Endre ezúttal Balczó Andrásba rúgott bele

Szabadnépes stílus.

Jöhet a 45 millió ukrán!

A „demokratikus” baloldalt a tények továbbra sem zavarják.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!