– Nehéz eldönteni, hogy a női politikusok sikeressége a jellemükből fakad, vagy csak a „képes vagyok rá, akár egy férfi” szerepet játsszák.
– Nem könnyű kérdés. Egy nőnek mindig másképpen nehéz, mint egy férfinak. Amíg egy férfitól, mondhatni, elvárás a sikeres karrier, addig rajtunk, nőkön nincs ekkora nyomás. A társadalom szemében nem igazán az számít, milyen pozícióban dolgozunk. Nem vagyok feminista, sok mindenben nem értek velük egyet, például abban sem, hogy a nők és a férfiak egyformák. Már hogy volnánk egyformák? Igenis sok mindenben különbözünk és másképp látjuk a világot. Többek között ezért is érdemes bennünket meghallgatni. Fontos szempontok veszhetnének el, ha a másik oldal nem lenne jelen a politikai életben. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy legyenek női vezetők, női politikusok is.
– Mi lehet például szempont egy női politikusnak?
– A méltányosság. Gyakran csipkelődnek velem a képviselők, hogy: „Na, Csilla kérésére megint lesz egy lex”, vagyis egy rendeletmódosítás. Volt olyan, hogy amiatt kellett rendeletet módosítani, mert egy idős házaspár a devizahitel miatt utcára került volna. Azt hitték, életjáradékkal adják el a lakásukat, de kijátszották őket. Mivel nem volt elég pénzük, hogy bekerüljenek a nyugdíjasházba, meg kellett oldanunk a helyzetüket valahogy, így lett egy „újabb lex, Csilla kérésére”. Én ezt büszkén vállalom. Azt gondolom, egy politikusnak be kell látnia, hogy van olyan egyedi helyzet, amikor el kell térni az általános szabálytól, és fel kell merni vállalni az egyedi döntés felelősségét.
– Sosem volt lelkiismeret-furdalása, hogy az életének valamelyik része kevesebb figyelmet kapott?
– Nekem a család az első. Nap mint nap küzdök azért – ahogyan sok nő a környezetemben –, hogy a családomat maradéktalanul el tudjam látni a munkám mellett. Vezetőként az is egyfajta felelősségem, hogy arra is figyeljek, a kolléganőimnek is jusson elég idejük családi, anyai teendőik ellátására. Amikor 2002. szeptember 22-én megszületett a kislányunk, akkor értettem meg, mit jelent az, hogy 24 órás szolgálat, holott a lányunk nagyon jó kisbaba volt, két hét után már átaludta az éjszakákat. Hathetes korától kezdve pedig jött velem a testületi ülésekre, igazi önkormányzati baba volt.
– Hogyan lehet megtartani az egyensúlyt? Mi a kulcsa?
– A minőségi idő. Amikor hazaérünk, az első, hogy leülünk és beszélgetünk. Átbeszéljük a mögöttünk lévő napot. De bevallom, amikor a lányunk elvonul tanulni, mi is dolgozunk még néhány órát lefekvés előtt.
– Anyja lánya?
– Abszolút. Akaratos és nagyon ambiciózus. Most éli a kamaszéveit, ezért igyekszem nem beleszólni az életébe, próbálok toleráns anyuka lenni, ami nem mindig sikerül. Ha egyszer azt mondja, külföldre szeretne menni tanulni, akkor engedjük, de ha itthon akar maradni, maradjon. Szeretném, ha minél jobban megismerné a világot, de szerencsére elég nyitott és kíváncsi. Nem gondolom, hogy egy ilyen beállítottságú gyereknek elő kellene írnom, mit csináljon.
– Önnek előírták?
– Szerencsére sosem volt elvárás, hogy ugyanazt kelljen csinálnom, amit a szüleimnek. Igaz, édesapám nem akarta, hogy politikai pályára lépjek, de szabad döntésem volt mindebben, amiért nagyon hálás is vagyok. Tisztában voltam és vagyok azzal, hogy egy nőtől a társadalom mit vár el, és én is alapvetően egy családban gondolkodó, konzervatív szemléletű ember vagyok, aki egyben vállalja, hogy a munka is fontos az életében. Ettől még hiszek az alapvető nemi szerepekben, és abban is, hogy az élet attól teljes, hogy kicsit minden fronton jelen tudunk lenni. Ugyanakkor maximálisan tiszteletben tartom azokat a nőket is, akik kizárólag az élet egyik vagy másik szeletét választják.
– Mikor dőlt el, hogy kipróbálja magát a politikában?
– 1989 nyarán éppen Németországban voltam kint cserediákként, amikor édesapám kijött hozzám. Akkor mesélt arról, hogy alakul egy kereszténydemokrata párt. Sosem felejtem el, már akkor felnőttként kezelt, és kikérte a véleményemet, mivel azelőtt soha nem volt párttag. Mondtam neki, hogy apukám, menni kell, ez nem kérdés. Aztán a 18. szülinapomon én is a KDNP tagja lettem. A jogi egyetem elvégzése és az ügyvédi szakvizsga között megpályáztam egy német katolikus ösztöndíjat Münchenben, ahol bejárhattam a bajor parlamentbe is. 1998-ban, amikor hazatértem, édesapám indult az akkori országgyűlési választásokon az V. és XIII. kerület összevont választókörzetében. Elhatároztam, hogy segíteni fogom. Bár néhány szavazattal lemaradt, de listán ismét mandátumot szerzett.
– Pedig a belvárosban a Rubovszky név mindig ismerősen csengett.
– Igen, nagyapám belvárosi ügyvéd volt, nagymamám pedig az összes általános iskolában tanított itt; talán ennek volt köszönhető, hogy az V. kerület 2-es számú önkormányzati körzetében 9,5 százalékkal kapott több szavazatot édesapám, mint a pártszövetség. Akkor tették fel nekem azt a kérdést, nem akarok-e önkormányzati képviselőjelölt lenni ebben a körzetben – bár nem voltunk biztosak abban, hogy ez megnyerhető.
– Mégis sikerült, 25 évesen bekerült.
– A következő választást 2002-ben már 9 hónapos terhesen csináltam végig. Nem akartam indulni, mert akkor épp az anyaszerepre készültem, de végül rábeszéltek, és ma már nem bánom, hogy így döntöttem.
– Mit tanult meg először a politikában?
– A kommunikáció fontosságát. Amikor először elindultam a kerületi választásokon, ki kellett találnom egy jelmondatot. Én azt üzentem a választóknak: abban vagyok partner, hogy beszéljünk meg mindent. Azóta is ezt tartom a legfontosabbnak. Ez a 19. évem ebben a székben. Meggyőződésem, hogy nekünk, közfeladatokat ellátó embereknek minden túlzás nélkül az a dolgunk, hogy meghallgassuk a lakosságot, hiszen csak így tudunk nekik segíteni. És ugyanezt vallom miniszteri biztosként is.
– Otthonról hozta a szociális érzékenységét vagy az anyaság erősítette fel?
– Otthonról is igazán jó alapot kaptam, a családunkra mindig jellemző volt a nagyon erős szociális érzékenység: az oldalági rokonok között több pap is volt, akik a legnehezebb időkben, a második világháború idején szolgáltak, de édesapámban is rendkívül erős volt az empátia, annak ellenére, hogy keménykezű jogász volt. Testvérem pedig klinikai pszichológusként a nehéz sorsú embereknek nyújt támaszt.
– És a szociálpolitika?
– Amikor a lányom már elég nagy volt, akkor végeztem el az ELTE-n a szociálpolitikát, és az idősellátásról írtam a PhD-értekezésemet. De el kellett végezzem a szociális munkás gyakorlatot is, amit Törökbálinton, a családsegítőnél töltöttem. Ezek a tapasztalatok rengeteg pluszt adnak mind az alpolgármesteri, mind a miniszteri biztosi munkámban.
– Ha a gyerekkorára gondol, mi ugrik be először?
– Minden reggel édesapám vitt óvodába, emlékszem, hogy az édesanyám által kikészített ruha nem mindig tetszett, így sokszor megfűztem édesapámat, hogy cseréljük ki. Édesapám közismerten nagy Fradi-drukker volt. Egy héten háromszor volt az ügyvédi irodában ügyfélfogadás, ami sokszor akár este 9 óráig is elhúzódott, de a szerda kivétel volt, „szent és sérthetetlen”, mert akkor voltak a meccsek, és azokat mindig közösen néztük.
– A párválasztásunkat befolyásolja az otthonról hozott apai minta. Ez önre mennyire igaz?
– Teljes mértékben! Az esküvőmön az egyik barátom meg is jegyezte, általában minden nő az apjához hasonló férjet választ. De az döbbenetes, hogy nekem nem hasonlót, hanem ugyanolyan férfit sikerült találnom. Édesanyám, aki nagyon intelligens, konzervatív és egyben modern szemléletet valló jogászember volt, mindig azt mondta: az az egészséges kapcsolat, amelyben két egyenrangú fél van.
– A férjével tehát hasonlóak?
– Részben igen, az alapvető kérdésekben teljesen egyetértünk. Másrészt viszont teljesen az ellentétem. Ő egy nagyon nyugodt, visszafogott és támogató társ. Rengeteget tanulok tőle és a mérnöki szemléletéből. Életem első projektjét, az idősügyi program „belvárosi verzióját” is ő segített összerakni. Igaz, azért olyan is előfordul, hogy én adok neki jogi tanácsot. Amikor megismertem, 27 éves voltam, tudtam, hogy ő az, hogy mindig is ilyen embert kerestem magam mellé. Hat hónapra rá megkérte a kezem, majd összeházasodtunk. Életem egyik legjobb választása volt.