- Az advent és a karácsony idején különös figyelmet fordítunk sérült és hátrányos helyzetű embertársainkra.
- Az erőszak nem új jelenség, vélhetően azért kapott most nagyobb figyelmet, mert Európában is megjelent.
- Fenyőünnep? A konzum ünnepe? Nem. Jézus születésnapja – a legnagyobb ajándéké, amit az emberiség kaphatott.
– Mint az egyházi ünnepek általában, karácsony is egyszerre hordoz egy örök és egy aktuális üzenetet. Melyek ezek most, 2016-ban?
– A karácsony Isten megtestesülésének ünnepe – azé a különleges pillanaté, amikor Jézus Krisztus személyében az Úr sorsközösséget vállalt az emberrel. Ahogy évről évre új helyzetek következnek az életünkben, úgy a Teremtő is mindig új arcát mutatja nekünk. A lényeg viszont nem változik: mindnyájan számíthatunk gondviselő szeretetére. Az idei év egy háborúkkal, migránsválsággal, nemzetközi problémákkal megterhelt időszak volt. Bizonyos országokban nagy politikai földrengések is megrázták a társadalmat. Mindez tudatosíthatja bennünk a nyugati világ hosszú ideje tartó, de eddig a nagy többség előtt láthatatlan erodálódását, s ezzel együtt azt, hogy Istennek minden néppel megvannak a maga tervei.
– A magyar katolikus egyház milyen akciókkal készült az ünnepre?
– Az advent és a karácsony idején különös figyelmet fordítunk sérült és hátrányos helyzetű embertársainkra. Mádl Dalma asszonnyal szokás szerint nehéz körülmények közt élő családok gyermekeinek osztunk ajándékot. A csomagokat névre szólóan állítottuk össze a Katolikus Karitász segítségével, így mindenki azt kaphatta, amire valóban szüksége volt. Ugyancsak szokásunk, hogy különleges miséket és találkozókat szervezünk látássérültek, siketek és fogvatartottak számára. Ezek egytől egyig felejthetetlen alkalmak. Tanulságos látni, ahogy a sokat próbált és szenvedett emberek igyekeznek valami szépet kihozni önmagukból. A karácsony felragyogtatja az emberek legjobb tulajdonságait. De ez csak néhány kiragadott példa volt.
– A határon túli magyaroknak a hit a nemzeti identitás megőrzésének egyik eszköze is. Nekik is tartogatnak valamit?
– Itt, az anyaországban rengeteg erőt és ösztönzést merítünk a határon túl élő testvéreink hitéből és kitartásából. Természetesen róluk sem feledkezünk meg, számos Kárpát-medencei karitatív programunk van, s ezek megszervezését és lebonyolítását némiképp megkönnyíti, hogy a határon túli katolikus magyarság nagyrészt olyan egyházmegyékben él, amelyek maguk is magyar jellegűek: magyarok a püspökeik, magyarul folyik a liturgia és az egyházi ügyintézés. Ez különösen igaz Erdélyre vagy a Délvidékre. A legnagyobb támogatásra azonban Kárpátaljának van szüksége. De szeretném megjegyezni, hogy a magyar katolikus egyház Európán kívülre is szervez segélyakciókat. Az idén összegyűjtött adományokból támogattuk például az iraki Erbílben egy keresztény iskola megépítését, vagy a libanoni menekülttáborok lakóit.
– Néhány hónapja a kormány felállította a keresztényüldözés elleni helyettes államtitkárságot. Mit várnak ettől a szervezettől?
– Felvettük a kapcsolatot, és együttműködünk az új kormányszervvel. Egyelőre egy adatbázis kiépítésén dolgozunk együtt velük. Vannak ugyanis a világon olyan egyházi és világi szervezetek, amelyek információkat gyűjtenek a keresztényüldözés és a diszkrimináció – Európában is megtapasztalható – jelenségeiről. A cél: ezeknek a csatornáknak az összekötése. Ez fontos, mert pusztán a világsajtóból már csak a „korrektségi szűrők” torzító hatásai miatt sem lehet mindig tájékozódni. Az állami szerepvállalás azért lehet hasznos, mert az egyház ugyan számtalan nemzetközi fórumon fellépett már a keresztényüldözéssel szemben, de nem sikerült áttörést elérnie. Talán ha egy állam emeli fel a szavát, arra többen odafigyelnek majd.
– Az év egyik sokkoló eseménye Jacques Hamel atya franciaországi meggyilkolása volt. Efféle eset korábban elképzelhetetlen volt. Átszakadt egy gát?
– Az erőszak nem új jelenség, vélhetően azért kapott most nagyobb figyelmet, mert Európában is megjelent. Amikor Afrikában történik hasonló eset, az gyakran be sem kerül a hírekbe. Az egyik diáktársam Ruandában halt meg: a háború idején fegyveresek törtek be a hivatalba, ahol dolgozott. Azt mondták, hutuk jobbra, tuszik balra. Ő és a társai erre azt felelték: mi itt mind katolikusok vagyunk. Végül valamennyiüket agyonlőtték. Az ilyen szörnyűségek gyakoribbak, mint hinnénk, de Szent János apostolnál azt olvassuk, hogy a szeretet nem fér össze a félelemmel. A vértanúság pedig egy keresztény eszmény, amelynek emlékét őrzi és tiszteli az egyház. Ezért hát nem szabad félnünk!
– Ez világos, de képes az egyház megvédeni magát?
– Az egyház e világi értelemben védtelen. Sztálin joggal gúnyolódott azzal, hogy a Vatikánnak egyetlen páncéloshadosztálya sincsen. De higgye el: bízhatunk a Gondviselésben, ami igenis működik. És néha, amikor úgy tűnik, hogy az autó, amiben ülünk, biztosan nekirohan a falnak, a fal eltűnik. Ezt történt 1989-ben is.
– Az előbb utalt a keresztényeket érintő diszkriminációra. Idesorolhatók azok a vadliberális elképzelések is, hogy száműzni kellene a keresztény szimbólumokat, például a betlehemeket a közterekről?
– Ez a kérdés a kulturális identitásról szól. A kultúra egy emberi közösség életének a szervezett egysége. Strukturálja a teret és az időt. Meghatározza az ünnepeket, a szent helyeket, hat az építészetre, a művészetekre stb. És a kultúra középpontjában egy világnézet, leggyakrabban egy vallás áll. A világnézet lehet türelmes, de nem lehet tárgytalan, nem lehet semleges. A közterületen látható templomok, szobrok, keresztek, keresztény szimbólumok hozzátartoznak Európa és a nyugati világ arculatához. A kultúránk gyökereire mutatnak rá. Értéket jelentenek. Nincs olyan emberek lakta hely a Földön, ahol valamilyen világnézeti szimbólum ne lenne a közterületeken. Ha pedig az egyiket kiszorítják, jön helyette más. A balkáni háború alatt azt láttuk, hogy a harcoló felek porig akarták rombolni egymás templomait, hogy a népekkel együtt azok emléke is örökre eltűnjön. Szóval igenis helye van a betlehemeknek is a közterületen.
– Ha a szimbólumoknál tartunk: sokan jelképesnek tarják Ferenc pápa és a moszkvai pátriárka idei kézfogását. Gyakorlati jelentősége is van a találkozójuknak? Hogyan áll most az ortodox–katolikus párbeszéd?
– A pápa és a moszkvai pátriárka találkozója nagyon fontos esemény volt. De a keleti és a nyugati egyház között régóta élő kapcsolat van, mely azon alapszik, hogy ugyanazt a hitet valljuk, csak néhány részletkérdésben van különbség közöttünk. Ezekről folyik egy hittani párbeszéd. Szükségesnek láttuk azonban azt is, hogy a társadalmi, erkölcsi tanítás területén együttműködjünk, és közös munkával hathassunk a világra. Erre szolgál az Európai Katolikus–Ortodox Fórum, amelynek ülésein egy sor kérdésben sikerült közös véleményt kialakítani: a családról, a szegénységről, a gazdasági válságról adtunk ki nyilatkozatokat, a következő ülésen pedig elsősorban a migrációról lesz szó.
– Azt mondja, hatással kell lenni a világra – sok nyugati keresztény ezzel szemben azt vallja, hogy alkalmazkodni kell a világhoz.
– Szerintem valahol mélyen minden keresztény testvérünk egyetért abban, hogy nem a világhoz, hanem Krisztushoz kell igazodni. Az egyház nem öncél. A világ üdvösségéért, az evangélium hirdetése végett létezik. Tehát nekünk elsősorban Jézus a mérce, és az ő fényében kell gondolkodnunk az emberről, a világról, a feladatainkról. A tudomány fejlődésével időről időre új összefüggéseket ismerünk fel. Olyan ez, mint amikor erőművet épít valaki, és kötelességének érzi, hogy a leghatékonyabb, egyúttal a természetet leginkább kímélő megoldást válassza. De melyik ez a megoldás? Ahhoz, hogy erre válaszoljunk, a hitnek a tudománnyal együtt kell működnie. Ez az, amiért a Szentszék nagyon sok szakmai tudományos szervezetet is fenntart, vagy párbeszédet folytat velük. Mindeközben viszont nem veszíthetjük szem elől Krisztust.
– A nagyobb egyházi ünnepeken még most is megtelnek a templomok, az évközi vasárnapokon viszont a padsorok eléggé foghíjasak. Hogyan akarják becsábítani az embereket?
– Hektikus, nagyon gyorsan változó és audiovizuális világban élünk. Az emberek zömének, különösen a fiataloknak erős és gyors ingerekre van szükségük, különben mindent unalmasnak éreznek. Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Az eucharisztikus kongresszusra való felkészülés talán lehetőséget ad az egyházzenei és egyházművészeti életünk megújítására. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy sokan külföldre mentek dolgozni, ők év közben nyilván hiányozni fognak a templomokból. Az iskolai hitoktatás is érezhetően a templomi közösségi élet csökkenéséhez vezetett. Erre most keressük a megoldást.
– 82 év után, 2020-ban rendezheti meg ismét Magyarország az Eucharisztikus Világtalálkozót. Hogy állnak a felkészüléssel?
– A központi titkárság működik. Most állítjuk össze a liturgikus és a teológiai bizottságot. S lassan munkához láthatnak a társadalmi bizottság tagjai is. Elkezdtük megtervezni a határon inneni és túli felkészülési programokat, és felkértem a szerzetesrendeket, hogy vizsgálják meg, milyen módon tudnak részt venni a szervezésben és a találkozó programjában. A résztvevők számáról most még korai lenne beszélni, de a zárómise helyszínéül mindenképpen olyan helyet szeretnénk választani, ahol kétmillió ember elfér. Ez lehet akár a Hősök tere és környéke is, mint 1938-ban.
– A közelmúltban ért véget az irgalmasság éve, melynek üzenete hasonló volt az adventéhez. Hogy sikerült ez a programsorozat?
– Az elmúlt évben mindenütt a világegyházban megnyíltak az irgalmasság kapui. Ez egy nagyon jó alkalom volt arra, hogy akik éltek a lehetőséggel, átérezhessék: Isten szeretettel és új élettel vár mindenkit. A cél az volt, hogy mindenki gondolkozzon el azon, miként tehet jót másokkal. Ez nagyon fontos, mert lehet, hogy valaki nem tud az éhezőnek enni adni, de segíthet jó tanáccsal, önkéntes munkával, sőt élőkért és holtakért végzett imádsággal is. Ezt az elmélkedést segítették a bel- és külföldi zarándoklatok, a különféle karitatív akciók és lelkiségi kezdeményezések is. Sok pozitív visszajelzést kaptunk.
– Szeretet, irgalmasság – ezek nagyon szép gondolatok, de az advent és a karácsony egyre inkább csak a fogyasztásról szól.
– Ez szomorú jelenség, de a vásárlási lázat is le lehet győzni, ha elgondolkodunk azon, hogy miről is szól valójában a karácsony. Fenyőünnep? A konzum ünnepe? Nem. Jézus születésnapja – a legnagyobb ajándéké, amit az emberiség kaphatott. Karácsonykor őt ünnepeljük; őt, aki a szeretetre tanított bennünket. Ha ebből indulunk ki, ha azt nézzük, hogyan okozhatunk örömet másoknak, ha nem engedjük, hogy a fogyasztás kényszere elsodorjon bennünket, akkor igazán boldog karácsonyunk lehet – drága ajándékok nélkül is. Minden kedves olvasónak áldott karácsonyi ünnepeket kívánok!