– A forradalom a fejekben kezdődött, jóval október 23-a előtt. Milyen előzményei voltak az életében az 1956-os szerepvállalásnak?
– A Kéry család a XVII. században Felpécen, egy Győr megyei kisnemesi községben élt. A falu érdekessége volt, hogy ott mindenki szabad embernek, hétszilvafás nemesnek számított. Nagyapám, miután kitanulta a pékmesterséget, beköltözött Győrbe, de az első világháborúban szerzett betegsége miatt korán, ötvenévesen meghalt. Apám, aki ekkor közgazdasági egyetemre járt Pesten, hazament, és átvette a pékséget. Rengeteget dolgoztak a nagyanyámmal, majd anyámmal is. Apám ügyes ember lehetett, mert a pékség Győr első villanyerővel berendezett üzemévé fejlődött. A háború után mindent elvettek tőlünk. Bár jelesre érettségiztem, mégsem vettek fel az egyetemre, sőt, elvittek munkaszolgálatos katonának. A forradalom idején katonai szolgálatomat töltöttem a Tolna megyei Tamásiban.
– Családi háttere miatt büntették a munkaszolgálattal?
– Természetesen, „osztályidegent”csináltak belőlem. Az oroszok 1945. március 28-án bejöttek Győrbe, másnap egy szovjet generális lefoglalta a pékségünket. Az államosításkor csak a lovakat hagyták meg apámnak, fuvarozásból éltünk. A győri bencéseknél érettségiztem, építésznek jelentkeztem Pestre – már az érettségieredményem alapján fel kellett volna venniük az egyetemre, meglepetésemre azonban kiderült, hogy nem feleltem meg a követelményeknek. Naiv apámmal még a kultuszminisztériumba is elmentünk, ahol egy egész napi ajtózás után az egyik bennfentes kijelentette: „Vegye tudomásul, magát Magyarországon semmiféle egyetemre nem veszik fel!” Ilyesmi természetesen nemcsak velem történt azokban az időkben, hanem ezrekkel. Beálltam kőműves-segédmunkásnak, azt remélve, hogy a következő évben talán munkáskáderként felvesznek az egyetemre. De ez is csak álom volt. Elvittek a komlói bányába munkaszolgálatosnak. A magas vérnyomásom miatt különféle földszinti munkát végeztem, majd áthelyeztek Tamásiba, a büntetőzászlóalj őrszázadába. Amikor kitört a forradalom, alezredesünk azt az ukázt kapta Pesten, hogy az ezrednél meg kell alakítani a forradalmi tanácsot.
– Ezek szerint annak lett a tagja?
– Hadtápírnok voltam – kvázi intelligencia –, beválasztottak, de akkor még maga a kommunista alezredes volt a forradalmi tanács elnöke. 1956 októberének utolsó napjaiban egy orosz páncéloshadosztály ásta be magát a laktanyánkhoz közeli répaföldbe. Alezredesünk, aki különben Moszkvában végezte a tiszti iskolát, megvendégelte az orosz tiszteket, és miközben együtt dőzsöltek, pálinkáztak, az orosz közkatonákat is behívták a legénységi zuhanyozóba. Nekünk ez nagyon nem tetszett. Akkor már a városi küldöttség is rákérdezett, hogy a honvédség a forradalom ellen vagy a forradalom mellett van-e, amire egy forradalmi tanácsgyűlésen azt válaszoltam, hogy ne csodálkozzanak a kialakult helyzeten, hiszen az elnökünk még mindig az alezredes – itt valószínűleg azt mondhattam rá, hogy Sztálin-fióka, mert később, amikor újból és újból felpofozott, mindig Sztálin-fiókának nevezett. Szavaim nyomán az alezredes mindenesetre házi őrizetbe került.
– November 4-én gyorsan fordult kocka.
– Furcsa az élet. Aznap a telefonközpontban aludtam, de mert rossz alvó voltam, pár percre odaültem az ügyeletes telefonos helyére, amíg kiment a mosdóba. Épp ekkor telefonált fel a laktanya kapujából egy katona, hogy az oroszok bejöttek, agyonlőtték a szakaszvezetőt – segítséget kért. Azután ágyúlövést hallottunk. Akkor még azt hittük, ez valami helyi túlkapás lehet. Az ezredorvos lement a kapuhoz, ahol három meggyilkolt katonát talált, az oroszok pedig megüzenték vele, hogy ha húsz percen belül nem adjuk meg magunkat, szétlövik a laktanyát is. Közben bekapcsoltuk a rádiót a telefonközpontban, hallottuk Nagy Imre beszédét, és megértettük, hogy az oroszok már az egész országban lőnek.
– Ellenállás nélkül átadták a laktanyát?
– Akkor minden védekezés vérfürdőt jelentett volna. Az oroszok kiszabadították az alezredest a házi őrizetből – rögtön le is tartóztatott négy tisztet és néhány katonát, engem felpofozott, aztán átadott az orosz katonáknak. A tamási börtönben ágyunk sem volt, fáztunk, részeg oroszok lövöldöztek a cellában, egy katonatársam sapkáját át is lőtte az egyikük. Pár nap múlva teherautóval vittek Ceglédig bennünket, ott bevagoníroztak, aztán meg sem álltunk Ungvárig.
– Miért vitték ki az országból? Milyen tervük volt az oroszoknak a politikai rabokkal?
– Ezt nehéz megválaszolni! A hatvanadik évfordulóra megjelent, Az 1956-os magyar forradalom és előzményei a tamási laktanyában című könyvemben, amely az Ungvárra deportáltak névjegyzékét is tartalmazza, megpróbáltam összefoglalni a történteket, és megérteni, hogy mi lehetett velünk a szovjetek szándéka. Mert nyolcszáznál is többen voltunk ott magyarok, a veszprémiek például jóval előttünk érkeztek Ungvárra. A börtönben állandóan cserélgették a rabokat, így sokakkal összekerültünk. Mit csinál ilyenkor az ember? Hát elmeséli a maga történetét. Többek között így tudtuk meg a veszprémiektől, hogy egyszer már bevagonírozták és elvitték őket a Kárpátokon túlra. Pár nap múlva azt mondták nekik: Mentek haza! De csak az ungvári börtönbe kerültek vissza. Úgy gondolkodtunk, Hruscsov eredetileg Szibériába akart küldeni bennünket, de mert a magyar szabadságharc hírére a nyugati szalonkommunisták elfordultak a Szovjetuniótól és a kommunizmus eszméjétől, a világszerte zajló tüntetések hatására Hruscsovék talán meggondolták magukat. Attól féltünk, hogy Szibériába kerülünk, ezért a társaimmal követeltük, vigyenek minket haza, hiszen magyar állampolgárok vagyunk.
– Hogyan tudtak a követeléseiknek érvényt szerezni?
– A cellák közt nemzetközi szokás, illetve tapasztalat szerint érintkeztünk. Alumíniumpoharat kellett a falhoz nyomni, és arra rábeszélni. Így meg lehetett érteni a másikat a falon túl is. Megismertük egymás nevét, ki honnan jött, és megegyeztünk: a kihallgatásokon követelni fogjuk, hogy minket, magyar állampolgárokat esetleges tetteinkért otthon vonjanak felelősségre.
– Hogyan zajlottak a kihallgatások?
– Órákon át faggattak, és a kérdések mindig ugyanazok voltak: hogyan jöttek be az amerikaiak, hogyan hoztak fegyvereket, hogyan öltük meg az ávósokat – de ezekre a kérdésekre nem volt mit felelnünk. A huszonkettedik születésnapomat még Ungváron töltöttem, karácsony előtt nem sokkal hazaszállítottak minket Pécsre, majd Kaposváron egy ad hoc felállított hadbíróság megállapította, hogy nem öltünk és nem raboltunk a társaimmal. Elengedtek. Időközben a katonaidőm is lejárt, visszamentem Tamásiba, ahol Nemes alezredes – immár pofonok nélkül – leszerelt. Mehettem haza Győrbe.
– Hogyan fogadták a szülei?
– Apámnak az volt a véleménye, hogy minket biztosan újra összeszednek. Hazaérkezésem után szinte elzavart: „El kell menekülnöd!” – hajtogatta. 1957. január 16-án próbáltam először kimenekülni az országból, de akkor elkaptak. Visszavittek Győrbe, ott viszont szabadon engedtek – abban az időben ezerszámra kapták el az illegális határátlépőket.
– Hegyeshalomnál próbált átszökni Ausztriába?
– Hegyeshalom mellett, a Levél nevű faluban két pesti egyetemista meg én egyezkedtünk egy bácsival, megbeszéltük, hogy éjfél felé kivisz minket a határra. Éjfél után beállított két suhanc, hogy az öreg bácsi berúgott, ők viszont hajlandók elvezetni bennünket. Pénzt adtam nekik, elindultunk. Nagy hó volt és holdtölte. Rengeteget mentünk, pedig azt mondták, nincs is messze a határ. Útközben a vezetőink megálltak egy elhagyatott őrházban, rágyújtottak. Erős a gyanúm, hogy provokatőrök lehettek, mert ahogy ott álltunk öten, fekete ruhában a nagy hóban, egyszer csak fehér lebernyeges magyar katonák vettek körül bennünket, és vittek a hegyeshalmi ávóslaktanyába. A két forradalmi lelkületű egyetemistát jól összepofozták, én – Ungvár után kopasz fejjel – hallgattam, engem nem bántottak. Elvették a papírjaimat, kaptam helyette egy cetlit, hogy megkíséreltem a törvényellenes határátlépést. Éjjel értem haza, a szüleim már azt hitték, rég Bécsben vagyok.
– Ez nem vette el a bátorságát az újabb próbálkozástól?
– Apám vasutasokkal megbeszélte, hogy elvisznek Fertőbozig. Onnan az osztrák határ csak három kilométernyire volt, de három óra alatt tettük meg az utat. Ketten mentünk, mert az induláskor nagy meglepetésemre egy volt munkaszolgálatos katonatársam csatlakozott hozzám. De most nem bíztam magam a véletlenre: vittem nagy, fehér lepedőket, fehérek voltunk mi is a nagy hóban, és jól belátható, sík területen mentünk, nehogy váratlanul meglepjenek a katonák. Január 27-én sikerült átjutnunk Ausztriába. Amikor már biztonságban éreztem magam, papírra vetettem élményeimet, majd levelet írtam Kéthly Annának New Yorkba. Az ENSZ magyar kérdésekkel foglalkozó különbizottsága később meg is keresett Bécsben, hogy a tamási események és az ungvári elhurcolásom elbeszélésével legyek segítségükre a forradalomról szóló jelentés elkészítésében. Adataik szerint a nyolcszáznyolcvan elhurcolt közül csak tizenegyünknek sikerült Nyugatra menekülnie.
– Nem bánta meg, hogy az emigrációt választotta?
– Boldog ember, aki ott élheti le az életét, ahol óvodába járt, viszont otthon maradt rabtársaim évtizedek múltán elmesélték, hogy egész maradék életükben érezték a negatív megkülönböztetést. Én világéletemben építészmérnök akartam lenni. Nagy szerencsém, hogy az anyám unokanővére és annak építészprofesszor férje Bécsben élt, mert két évig náluk lakhattam. Már az érkezésem másnapján beiratkozhattam az egyetemre, kaptam egy amerikai ösztöndíjat, és végre tanulhattam. Tanulnom is kellett, mert az érettségi óta érezhetően berozsdásodott az agyam. Négy szemeszter után minden este, szombaton és vasárnap is technikai rajzolóként kerestem a kenyeremet. A rokonság segítségével gyakornokként kikerültem Svájcba, végül ott telepedtem le. Ott alapítottam családot. Kezdetben részem volt ugyan anyagi megkülönböztetésben, de ez idővel megszűnt. Haza nem szívesen jöttem volna! Szegény apám, akitől 1958-ban a fuvarozási engedélyt is megvonták, öngyilkos lett. Anyámat 1967-ben nem engedték ki az esküvőmre, később – miután átadta a lakását és lemondott a nyugdíjáról – hivatalosan kivándorolhatott. Huszonöt évig élt Bázelben.