– Életem meghatározó élménye volt 1956. Mindig is úgy éreztem, bár a szabadságharc elbukott, a forradalom győzött. Ha választhatnék, akkor is újra végigjárnám az utamat – bocsátja előre Kelecsényi Erzsébet, aki későbbi férjével, Sándorfi Györggyel egyetemistaként részese volt az akkori fővárosi eseményeknek. Kelecsényi Erzsébet 1936-ban polgári családba született, édesapja postatisztként dolgozott, akit a Délvidék visszafoglalása után Palánkára helyeztek át. Több szép és kevésbé szép emléket is fel tud idézni akkoriból, többek között azt, hogy 1944. március 15-én az ünnepségen egy szerb suhanc letépte a pártáját. Egy 1944. tavaszi élmény mélyen beleégett az emlékezetébe.
– Kint voltam az udvaron, majd egyszer csak felnéztem, és azt láttam, hogy a tiszta kék égen mintha gyönyörű ezüst madarak repülnének. Berohantam a szüleimhez, amikor kijöttek, a látványtól elkomorodott a tekintetük. Csendben álltak, majd valaki azt mondta, ezek Pest felé mennek, bombázni – meséli.
Tortúra az iskolában
Kelecsényiék 1944 tavaszán Palánkáról Gyöngyösre költöztek, a családfő ott kapott postafőnöki állást. Amikor közeledett a szovjet hadsereg, az édesapa elbújtatta a hivatal dolgozóit és családjai-kat egyik rokonuk farkasmályi borospincéjébe. Ők megmenekültek az erőszakoskodó szovjet katonáktól.
– Sokáig maradtunk a pincékben, a végére azonban elfogyott az élelmünk, fagyott gyökereket és gyümölcsöket ettünk. Később visszaköltöztünk Gyöngyösre, a postapalotában laktunk nagyon jó körülmények között. Az eredetileg szociáldemokrata apám a két párt egyesülése után nem lépett be a kommunista pártba, de nem tudtak fogást találni rajta, mert köztudottan náciellenes volt. Azonban egy hat elemit végzett postaaltiszt lett a párttitkár, aki szemet vetett a lakásunkra, ezért édesapámat felhelyezték Budapestre postaforgalmi igazgatónak. Mi egy évvel utána költöztünk a fővárosba – mondja Kelecsényi Erzsébet, aki az általános iskola elvégzése után, 1950 és 1954 között a Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumba járt, ahol többek között Rákosi Mátyás unokahúga volt az osztálytársa.
Kelecsényi Erzsébet már a középiskolai évei alatt ízelítőt kapott abból, hogy miként működik a kommunista rendszer.
– Az első osztályban négyen-öten voltunk barátnők – idézi fel emlékeit –, mindenhová együtt mentünk, de csak olyan dolgokról beszélgettünk, amiről 14-15 éves lányok szoktak Mivel akkoriban folyton összeesküvőket kerestek, ráadásul polgári osztályból származtunk, gyanúsak lettünk. Feljelentettek, eljárás indult, és egyenként kihallgattak bennünket. Végül nem csaptak ki az iskolából, hanem a különböző első osztályokban elosztottak minket. Később, évek múlva derült ki, hogy az egész tortúra Rákosi Mátyás unokahúga miatt volt, mert osztálybizalmi akart lenni, és úgy érezte, hogy a mi hangadó társaságunk megakadályozhatja ebben. Végül nem lett osztálybizalmi, egy orosz iskolában tanult tovább.
A kitűnő érettségi után művészettörténésznek készült, de az akkor induló szakra nem került be. Átirányították a jogi egyetemre. – Ami a politikai hangulatot illeti, teljesen természetesnek tartottuk, hogy változás lesz, és jön egy emberarcú rendszer. A tőlem négy évvel idősebb Sándorfi Györggyel akkoriban egy szép, új világot képzeltünk el. Mivel ő a Műegyetemre járt, rendre velük voltam együtt – teszi hozzá.
Így volt ez 1956. október 23-án is, amikor a párjával és a barátaival a Műegyetemen várta, hogy engedélyezik-e a lengyelbarát rokonszenvtüntetést. – Amikor három órakor elindulhatott a menet, mi is végigvonultunk a Fő utcán a Bem téren keresztül, ahol a laktanyából kijövő katonák kiszedték a sapkájukból a szovjet mintára készült jelzést, és letépték a váll-lapjaikat. Az ideiglenes Manci hídon mentünk át a Dunán a Parlament elé. Emlékszem Nagy Imre beszédére, amikor az elvtárs szóra a tömeg felhördült, hogy nem vagyunk mi elvtársak. Később Szabad Nép újságokat gyújtottunk meg, úgy égtek, mint a fáklyák.
A műegyetemista fiúk néha a vállukra vettek, hogy jobban lássak – eleveníti fel a több mint hatvan évvel ezelőtt történteket. Valaki egyszer csak azt kiabálta, hogy oltsák ki a vörös csillagot a Parlament tetején. A tömeg ismételgette, zengett a tér, majd kialudt a csillag. Ezek mind-mind apróbb győzelmek voltak, euforikus hangulat kerített hatalmába. Az emberek a rettenetes bizalmatlan világ után nyílt szívvel fordultak egymás felé.
Október 25-én újra a Parlament elé vezetett az útjuk. Előzőleg megbeszélték, hogy találkoznak a Gellértnél, de Sándorfi György útját az Ecserinél elállták az oroszok. Így a nő későbbi férje legjobb barátjával, Gáborral ment át Pestre. Erre így emlékszik:
– Ahogy gyalogoltunk, a rádióban az hangzott el, hogy fasiszta csőcselék fosztogat és tombol az utcán. Követelték, hogy menjünk haza, és tegyük le a fegyvert, emiatt mindenki háborgott. A Kálvin térnél jártunk, amikor egy Pobeda személygépkocsiból valaki kiszólt: Szálljatok be! Mi Gáborral beültünk, de csak az Astoriáig jutottunk, mert akkora volt a tömeg.
A téren egy szovjet harckocsi is állt, magyar zászlókkal díszítve, sokan felmásztak rá. Mi is ezt tettük, beszélgettünk a szovjet katonával. Arról akartuk meggyőzni, hogy nem vagyunk fasiszta csőcselék, elmondtuk neki, hogy mit akarunk. Egyszer csak elindult velünk a tank, és átment a Parlament elé, ahol a Rákóczi-szobor felőli oroszlán előtt állt meg. Akkor még csak egy harckocsi volt a másik oroszlán közelében, de csakhamar további tankok jelentek meg és félkörívben álltak meg.
A hangulat azonban békés volt. Barátkoztunk a katonákkal, azt hittük, hogy győztünk. Egyszer csak teljesen váratlanul a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről elkezdtek géppuskával tüzelni. Erre mi leugrottunk, a tank oldalánál kerestünk fedezéket. A szovjet katona azt kiabálta, hogy támadnak a fasiszták! Ennek a képtelenségét nehéz lett volna akkor megcáfolni. Emlékszem, a Parlament főlépcsőjén állt egy lódenkabátos, középkorú férfi. Szatyrot tartott a kezében, amiben tej volt. Egyszer csak azt láttam, hogy az illető gurul le a lépcsőn a tankunk mögé, összekeveredett a tej a vérével…
ITAL HELYETT BENZIN
Közben a harckocsi mellett két nővel és egy újpesti műszerésszel arról beszélgettek, ki mit lát. Nagyon sok embert láttak elesni a Rákóczi-szobor környékén, biztosak voltak abban, hogy meg fognak halni. Erzsébet elővett egy almát, amibe mindannyian beleharaptak, olyan volt, mint egy vérszerződés. Az újpesti műszerész egy idő után nem bírta tovább idegekkel, hátra akart szaladni a tank mögé, de közben halálos lövés érte. Végül egy kis szünetet kihasználva az akkori metróépítkezés felé futottak, és egy szovjet tank mellett kijutottak a térről. Egy orosz tiszt terelte ki őket.
A következő napokat az utcán töltötte, október 30-án ott volt a Köztársaság téren is.
– Elterjedt a hír, hogy a pártház pincéjében foglyok vannak, ezért odamentünk. Az épületet az ÁVH emberei őrizték, akik egy idő után kilőttek a tömegre, még egy érkező mentőautót is célba vettek. Nem sokkal később megérkezett három, magyar kézben levő tank, Pongrátz Gergelyék a Corvin közből. Ekkor a későbbi férjem azt mondta, hogy „ha nem haltál meg a Parlament előtt, akkor nem biztos, hogy most kellene”, így hazamentünk – jegyzi meg az asszony.
– A következő napokban segélyt osztottunk, vagy röplapokon figyelmeztettünk az embereket a forradalom tisztaságának megőrzésére. A férjem a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetségével működött együtt, összekötő volt a Munkástanácsokkal. Vele voltam akkor is, amikor megalakult a szervezetük a Dózsa György úti szakszervezeti székházban. Arra is emlékszem, hogy Kéthly Anna helyén ültem – teszi hozzá.
Amikor a beszélgetésben eljutunk a szabadságharc leverésének napjához, először átugorja a dátumot, és azt mondja, hogy november 4-e után többnyire röplapokat osztogattak. Arról is beszámol, hogy részt vett a december 4-i nőtüntetésen is. – Nagyon sokan eljöttek. Ködös nap volt, hatalmas tömeg, erős fegyveres biztosítás mellett. Némán vonultak, csak a cipők, csizmák dobogását lehetett hallani – sóhajt fel. Újabb nekifutásra ismét szóba hozza november 4-ét, de végtelenül szomorúan ekkor is csak annyit mond, hogy azon a napon egy kicsit mindannyian meghaltak.
Az egykori forradalmár több érdekes jelenetet is felelevenít. –November 5-én történt. Gyuri feljött értem biciklivel a Svábhegyre, onnan a kerékpár vázán hozott le, és a Lánchídon jöttünk át Pestre. Az utcák majdnem üresek voltak. Amikor átértünk a híd pesti oldalára, a Távol-Keletről érkezett szovjet katonák állták utunkat. Egy térképet mutattak nekünk, és azt kérdezték, hogy hol van Szuez. Nem akarták elhinni, hogy nem ott vannak…
Az asszony elmesél egy másik jelenetet is. – Még javában folytak a harcok. A Múzeum körút sarkán álltunk, és egyszer csak egy parasztbácsira lettünk figyelmesek, aki zsinóros felsőt viselt. Fehér bajusza és haja volt, az orra piroslott. Nevetgéltünk rajta, mert a kezében egy üveggel nagyon jókedvűen ücsörgött. Aztán amikor elhaladt mellette egy tank, a bácsi rádobta a palackot, és az egész lángra lobbant. Ekkor derült ki, az üvegben nem ital, hanem benzin volt.
Kelecsényi Erzsébet és párja végül addig volt az utcákon, amíg le nem tartóztatták a Munkástanácsok vezetőit. A férje egyszer csak kapott egy telefont, amiben azt javasolták neki, hogy vágja le a szakállát, és tűnjön el. Megfogadta a tanácsot, majd egy évig Mádon bujkált, és rejtett munkahelyen dolgozott. Az asszony azonban nem félt, szerencsére nem bántották. Olyannyira nem, hogy a Tóth Ilonka-perben jogászhallgatóként bent ült a tárgyaláson. A rendszert azonban egy percig sem szolgálta, büszke arra, hogy az ellenforradalom és az elvtárs szavakat soha nem ejtette ki a száján.
„TE ÉLSZ?”
Végül arról beszél, hogy a rendszerváltás után a férje országgyűlési képviselő lett, ő pedig jogászként a különböző egyesületek, alapítványok létrejöttében segédkezett. Az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetsége alapító okiratát is ő írta, és három évvel ezelőttig a szervezet általános alelnöke volt. A házaspárnak két gyermeke született. A fiuk később az Ellenzéki Kerekasztal jegyzője lett, a lányuk pedig a berlini falat bontotta. – 1989. október 25-én én mondtam a parlamenti áldozatoknak emléket állító tábla avatóbeszédét. Akkor is azt hangsúlyoztam, hogy nekünk egy dolgunk van: a tanúságtétel. S hogy milyen az élet? A beszéd elmondása után előlépett egy középkorú hölgy azzal, hogy „Te élsz? 33 éve siratlak, te adtad az almát”. Az asszony Beke Kata volt, aki 1956. október 25-én velünk volt a tank fedezéké-ben – jegyzi meg. Évtizedekig egyikük sem hitte, hogy még élve találkoznak.