2017. május 1., hétfő, Fülöp, Jakab napja
Belföld, Interjú
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/belfold/egy-ember-hanyszor-halhat-meg-1410883/

Egy ember hányszor halhat meg?

Szűcs Lászlóné egy orosz kiskatona „titkáról”, Tóth Ilonkáról és a kilencedik könyvről
MTI
Október 23-án este nyolc órakor kikísérte a barátnőjét a Keletibe, a Mezőtúrra induló vonathoz. Mivel nem jártak a villamosok, gyalog indult el a Rákóczi úton. Igyekeznie kellett, mert csak kilencig kapott kimenőt a Varga Katalin Ápolónőképzőben. A Körút sarkánál elakadt. Az utcákon szirénázó mentőautók száguldoztak, a Gutenberg térnél óriási tömeg gyűlt össze. Az emberek azt kiabálták: „Ne engedjük tovább a mentőautókat, mert ávósok ülnek benne, és fegyvereket visznek a rádióhoz!” 10 óra felé járt az idő. Szűcs Lászlóné Horváth Erzsébet visszafordult, és megpróbált bejutni a Balassa János Kórházba, ahol iskolai műtős gyakorlatát töltötte.

– A Vas utcai kapu azonban zárva volt. Hogyan jutott be a kórházba?
– Rohantam a Szentkirályi utcába, hátha ott be tudok menni. Rengetegen voltak az utcán. Többen azt kiabálták, hogy „Menjünk a rádióhoz, mert ott beolvasnak valamit!” Az utca közepén sodródtam a tömeggel. Egyszer csak lőni kezdtek. Valaki berántott egy kapualjba, és azt mondta: „Kislány, ki ne menj az útra, ezek nem kímélnek senkit, fej- és derékmagasságban kaszálnak!” A kapualjból hason csúszva-mászva jutottam el a kórház bejáratáig.

– Hogyan telt el az éjszaka?
– Én a nőgyógyászati műtőben voltam gyakorlaton. Egy átlagos napon a műtősnő és az orvos tartotta az ügyeletet. Aznap este, mire fölértem a műtőbe, a folyosó tele volt sebesültekkel. Egy órán belül megérkeztek a többiek is, jöttek az orvosok, a nővérek, mindenki, aki be tudott jutni a kórházba. Mária nővér, a műtősnő azt kiabálta, hogy azonnal indul mind a két műtő! Aki bemosakodott, már nem jöhetett ki. Én voltam a kinti összekötő, aki a műtétek előkészítésénél az osztályozó orvosnak segített. Néztem, hogy sürgősségi sorrendben kit lehet műtétre előkészíteni. A mezőtúri leánygimnáziumban volt egy táncpartnerem, Jancsi. Mindketten fölkerültünk Budapestre, ő a műszaki egyetemre, én a képzőbe. A kórházban a műtő mellett feküdt a hordágyon. A rádió ostrománál haslövést kapott, alatta ömlött a vér, azonnal segíteni kellett rajta. Rám nézett, és mint mindig a táncóra előtt, megkérdezte: „Megyünk táncolni, kislány?” Sírva mondtam, hogy megyünk. Mire Jancsit föltettük a műtőasztalra, neki már az égiek muzsikálták a Kék Duna keringőt. Számomra ott kezdődött a forradalom. Később a Rókus-kórházba vezényeltek át, ahol szintén a sebesülteket kellett előkészítenem műtétre. Az egyik nap a folyosón csak orosz kiskatonákat találtam.

– Mit érzett, amikor meglátta őket?
– Nekünk rangra, nemre, vallásra, nemzetiségre, foglalkozásra való tekintet nélkül az volt a feladatunk, hogy segítsünk a sebesülteken. A betegágyon súlyos vagy kevésbé súlyos esetek voltak, mindenkit el kellett látni. A hippokratészi eskühöz tartottuk magunkat. Az egyik orosz kiskatonán a jellegzetes orosz gimnasztyorka volt, amelynek a bal oldala teljesen átázott a vértől. Le kellett vennem róla a ruhát, de nem engedte. Összekulcsolt kézzel védekezett, és csak azt ismételte: „nyet, nyet”. Nem tudtam elképzelni, hogy mit véd annyira! A véráztatta zsebben a piros párttagsági könyve volt, azt féltette halála pillanatában is.

– November 2-án letette a szolgálatot a kórházban, és visszament a Varga Katalin Ápolónőképzőbe. Mi történt másnap?
– November 3-án reggel az igazgatónő összehívott bennünket, és azt mondta, aki tudja, hagyja el a kollégiu­mot, mert nagyon veszélyes területen vagyunk. Engedélyezi, hogy a vidékiek, ha van rá lehetőségük, hazamenjenek. Majd értesítenek, mikor jöjjünk vissza. Aznap reggel Gyuláról élelmet hoztak a forradalmároknak. A szobatársnőm, Sári azt mondta, hogy aki útba esik, elviszik. Gyula és Mezőtúr nincs túl közel egymáshoz, mégis összekaptam magam, és elindultam velük. A Rókus-kápolna előtt állt a teherautó. A sofőr azt mondta, ha bárhol megállítanak, senki egy szót se szóljon, majd ő mindent elintéz. Lépésben mentünk ki a városból a tankok, a romok és az emberek miatt, akik nyüzsögtek az utcán. Az ápolónőképzőből mi is nagyon sokan részt vettünk a forradalmi eseményekben.

– Útközben vettek fel embereket?
– Folyamatosan. Több helyen meg kellett álltunk, mert ellenőriztek minket. Egyszer csak az egyik diák azt mondta, hogy most nagyon hallgassunk, mert orosz beszédet hall. Úgy tudtuk, az oroszok kivonultak Budapestről, akkor mit keresnek ezen az úton?! A fiú később megint kikukucskált a ponyva alól, és mondta, hogy megint orosz katonákat lát. Valami nem stimmelt. Engem délután négy-öt óra tájban kitettek Szarvasnál. Tíz órakor indultunk, azért is tartott ennyi ideig az út, mert sokszor csak lépésben tudtunk haladni. Álltam az út szélén, vártam. Sötét volt, zuhogott az eső. Végül egy Zetor vett fel a pótkocsijára, azzal elzötyögtünk hazáig. Mezőtúron édesanyámék nagyon megörültek nekem, mert semmit nem tudtak rólunk. Se a bátyámról, aki kiskatona volt Szolnokon, se rólam. Apám aznap éjjel is hallgatta a rádiót. Én Nagy Imre beszédére ébredtem fel. Akkor mondta be, hogy „hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt”.

"Hiszek a forradalom igazságában és szépségében"

Forrás: Havran Zoltán

„Hiszek a forradalom igazságában és szépségében”

– Mikor értesítették önöket, hogy visszatérhetnek az ápolónőképzőbe?
– 1957. január 14-éig voltam otthon. Írtak, hogy újra elindul a képzés és visszavárnak. Az ápolónőképzőben 1955-ben kezdtem meg a tanulmányai­mat, ahová csak érettségivel vették fel a jelentkezőket. Hetvennégyen indultunk, a többség „deklasszált elem” volt. Családi okok miatt nem voltunk méltóak arra, hogy egy egyetem vagy főiskola hallgatói legyünk. Abban az időben az orvosegyetem dékánjával, Donáth professzorral szerződést kötött a képző, hogy a hatodéves, kiváló képességű medikusai és medikái anatómiai oktatásban részesíthetik az ápolónőképzősöket is. Az elsőéves orvostanhallgatókkal mi is részt vettünk a boncolásokon, élettani vizsgálatokon. Nekünk az elméleti oltatást – a később kivégzett – Tóth Ilonka tartotta. Nagy felkészültségű, kellemes, végtelenül egyszerű, halk szavú lány volt.

A forradalom alatt nem találkoztam vele, mert ő először a Péterfy Sándor Utcai Kórházban dolgozott, aztán a Domonkos utcai kórház megbízott vezetője lett. Nekem Tóth Ilonka személyisége sokat jelentett. Mivel hosszú ideig nem rehabilitálták, írtam róla egy cikket. 2001 nyarán több újságnak is elküldtem, de Magyarországon senki nem vállalta a megjelentetését. Akkoriban a férjem is és én is számtalanszor próbáltunk cikkeket megjelentetni a forradalommal kapcsolatban, de nem válaszoltak.

Végül Amerikában a Magyarok Vasárnapja című lapban jelent meg a cikk Tóth Ilonkáról 2002 januárjában. Megírtam, hogy koncepciós per áldozata lett, példát akartak statuálni vele, le akarták járatni az ’56-os forradalom női szereplőit, ezzel is bizonyítva, hogy nem szent forradalom volt. Nagyon sok mindent elolvastam Tóth Ilonkáról, rengeteg anyagot néztem át, meggyőződésem, hogy soha nem követett el gyilkosságot. A vallomások szerint, amikor Tóth Ilonkát odahívták Kollár Istvánhoz, a férfi már halott volt. Aztán ő még benzin injekciót adott be neki. Abszurdum! Ön szerint egy ember hányszor halhat meg? Azóta is állítom, hogy Tóth Ilonka ártatlan lélek, akit meghurcoltak, meg­gyötörtek. Az édesanyjával zsarolták, szintetikus drogokkal vallomásra késztették, megígérték, ha mindent magára vállal – a férjemmel ugyanez történt –, akkor a többieket felmentik.

Mindent bevetettek, hogy lehetetlenné tegyék, világgá kürtöljék, hogy egy ártatlan ávóst ölt meg. Amikor 1957 januárjában visszamentünk az iskolába, akkor tudtuk meg, hogy a társaság jó része disszidált. A dunántúliak 90 százaléka elment. Én soha nem gondoltam arra, hogy elhagyjam a hazámat. 1957. február végén már kihelyeztek minket kórházakba, attól kezdve dolgoztunk.

– A férje, Szűcs László a Debreceni II. monstre per első rendű vádlottja volt. Az akkori pártbizottság halálos ítéletet írt ki rá. Mivel vádolták meg?
– Ő olyan ember volt, aki soha nem hajolt meg, mindig igazat mondott, az igazat írta, csak az igazság érdekelte. Filmrendező akart lenni. Harmadikos gimnazista korától a Hajdú-bihari Naplóba írt, nagyon jó tollú volt. Miután nem jutott be a filmművészeti főiskolára, segédmunkásként dolgozott a debreceni gyógyszergyárban, és amikor tehette, bejárt az egyetemre előadásokra. A munkástanács tagja lett. November 4-e után továbbra is szervezkedtek, röpcédulákat terjesztettek. 1957. január 23-án felhívást tettek közé, hogy Debrecenben kettő és három óra között senki ne menjen ki az utcára, ezzel fejezzék ki a szimpátiájukat a forradalmi eseményekkel. A város kiürült. A férjem azzal a budapesti csoporttal állt kapcsolatban, amelynek egyik vezetője gimnáziumi osztálytársa, Rácz Sándor József volt, aki ma Pofosz ’56-os tagozat elnöke. A pesti csoport februárban bukott le, a debreceni márciusban.

Tizenkét vádlottat állítottak bíróság elé, mind nagyon fiatalok voltak. Mindenki tudta, hogy a korabeli pártbizottság dönt az ítéletekről. Az anyósomat értesítették, hogy menjen ki a Nagyerdőre, mert ott fogják elvinni a fiát, ugyanis a kivégzések előtt pszichiátriai vizsgálatra vitték az elítélteket. Hála a Jóistennek a gyógyszergyárba akkor érkeztek megrendelők Hollandiából, és a küldöttség tagjai a politikai eseményeket is vizsgálták. A párttitkártól kezdve mindenkit megkérdeztek, hogy a fiatalok mit követtek el. A férjem és a társai tüntetéseken vonultak fel, röplapokat készítettek, és Kádár-ellenes röplapokat ragasztottak ki kapukra és házfalakra, de semmilyen fegyveres felkelésben nem vettek részt. Viszont Kádár emberei mindenáron példát akartak statuálni, és el akarták hallgattatni őket. Huszonegy éves volt a férjem, amikor államellenes összeesküvésért első fokon tíz, másodfokon hat évre ítélték.

– A holland delegáció miatt nem merték kivégezni?
– Igen, attól tartottak, hogy az ügynek nemzetközi visszhangja lenne. 1957. július 10-én született az ítélet, addigra már valamennyire konszolidálódott a helyzet. Kádárék nem akarták, hogy az országba bejutott, ügyvédekből álló csoport hírül vigye, milyen ítéleteket hoznak.

– A férje letöltötte a hat évet?
– Nem, 1960 áprilisában, az első amnesztiával szabadult. 1963-ban volt a nagy amnesztia, amit Kádár az ENSZ nyomására írt alá. Akkor a nagyidősök is szabadultak, kivéve, ha kémkedéssel vagy gyilkossággal vádolták őket. Van olyan barátunk, aki tizenhét évig volt börtönben. Szerencsére ma is él.

– Hogyan ismerkedett meg a férjével?
– Miután kikerült a börtönből, három hónapig Debrecenben maradt, aztán Budapesten kezdett dolgozni, ahol egy unokatestvére élt, aki ápolónő társam volt. Akkor találkoztunk, amikor eljött őt meglátogatni. Huszonnégy óra alatt eldöntöttük, hogy összeházasodunk. Negyvenhét évet éltünk együtt. Ő soha nem tudta feldolgozni az ’56-os eseményekkel kapcsolatos igazságtalanságokat. Öt könyvet írt a forradalomról. Én folytatom ezt a munkát, azóta is ’56 történetének feldolgozásával foglalkozom. A kilencedik könyvem címe: Mezőtúri rekviem. Hiszek a forradalom igazságában és szépségé­ben. Mindenhol hirdetem, hogy óvakodjanak a megélhetési ’56-osoktól, azoktól, akik elhunyt forradalmárok történetét a sajátjukként adják tovább, akik verik a mellüket, és jól tudják magukat adminisztrálni. Egyszer talán majd ’56 igazi résztvevőit is megbecsülik, és még életükben vagy haláluk után megkapják a gyermekeik és unokáik is azt az elismerést, amit megérdemelnek. Vagyunk még jó néhányan, akik megéltük azt a csodálatos tizenkét napot.

Kiemelt

Kettős győzelemmel négyes döntőben a Veszprém

A Telekom Veszprém bejutott a férfi kézilabda Bajnokok Ligája négyes döntőjébe azt követően, hogy vasárnap 30-25-re győzött a Montpellier vendégeként.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!