A szabadságharcos szájhagyománynak egyre több látható, hallható eredménye van. Egyre több igaz történet kerül a felszínre, ami segít helyükre tenni a még hiányzó mozaikkockákat – számoltak be róla a lapunk által megkérdezett történészek, M. Kiss Sándor, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (Retörki) főigazgató-helyettese és Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) elnöke. Úgy tűnik, a társadalom kezdi végre elhinni: több visszarendeződés már nem jöhet, így senkinek nincs félnivalója, hogy saját maga, szülei, családtagjai egykori ötvenhatos szerepvállalásáért retorzió éri.
Miként lehet, hogy sokan csak majdnem hatvan év után nyíltak meg és tették közkinccsé a velük történteket?
Október 24.:
Október 24-re virradóra úgy dönt a kommunista állampárt vezetősége, hogy – engedve a tömegek nyomásának – a népszerű Nagy Imrét javasolja miniszterelnöknek Hegedüs András helyére. Az Elnöki Tanács elnöke, Dobi István ki is nevezi a reformkommunista politikust. Az MDP Központi Vezetősége behívja a szovjet hadsereget, hogy tegyen rendet, ám Hruscsov ezt írásban is kéri. Végül nyilvánvaló törvénysértéssel, antedatálva Hegedüs András írja alá a papírt napokkal később, október 26-án. Az orosz haderő beavatkozása előrelendíti a forradalmat, egyre-másra lépnek színre és szállnak szembe vele az ellenállócsoportok. Megalakul az első munkástanács az Egyesült Izzóban, majd a következő napokban egyre-másra jönnek létre az újabbak szerte az országban. A Budapestről érkező hírek hatására vidéken is tüntetések, felvonulások követik egymást a városokban és a kisebb településeken. Különféle elnevezésekkel az egész országban forradalmi bizottságokat hoznak létre, amelyek legtöbbször átveszik az irányítást, a helységek életének szervezését. Délben Nagy Imre már miniszterelnökként mond beszédet a rádióban. Elvben kijárási tilalom és statárium van érvényben a fővárosban, ám a megmozdulások, harcok töretlenül folytatódnak.
M. Kiss Sándor figyelmeztet: a forradalmi résztvevőkkel sokszor olyan kegyetlen dolgok történtek, amilyenek velünk soha. A diktatúra hihetetlen rafináltsággal bosszulta meg az ötvenhatos eseményeket. Ha valaki csak látott, hallott valamit, emlékezett valamire, beszélt róla, elég volt, hogy elvágják mindenfajta előmeneteltől. Évekkel a rendszerváltás után is találtak olyan hajdani forradalmárokat, akikről addig a saját szervezetük sem tudott. Nemrég pedig olyasvalakitől kapott M. Kiss Sándor egy névtelen levelet a salgótarjáni sortűzről, aki ott volt, de eddig még anonim módon sem merte közölni az általa látottakat. Lehet, hogy egyesekben ennyi év elteltével is él a félelem, hogy egyszer ismét megváltozik a világ. A professzor kiemeli: ő a saját köreiben 1990 előtt sem hallott soha ellenforradalmat emlegetni, ami bizonyítja: nem sikerült az emberek agyát átállítani. A magántörténelmek ellenálltak a hatalom befeketítési szándékainak.
Földváryné Kiss Réka arról beszél: egyre inkább nagyapáról unokára szállnak ezek a sokáig elhallgatott történetek. Az egyetemen Varga Zsuzsanna történésszel van egy ’56 arcai című órájuk. Diákjaik interjúkat készítenek a környezetükben élő ’56-os szereplőkkel. Az eredmény minden várakozást felülmúlt.
A hallgatók hozzák az érdekesebbnél érdekesebb anyagokat.
A kádári diktatúra fondorlatosan szőtte hálóját a társadalom köré – hangsúlyozza a NEB elnöke. 1961-ig tartott a masszív megtorlás, a letartóztatásokon, bebörtönzéseken, kivégzéseken túl a tömeges internálás, rendőri felügyelet, elbocsátási hullám. Ha a családtagokat is hozzászámítjuk, mindez több százezer embert érintett. Majd jött az úgynevezett kádári konszolidáció 1963-tól.
A pártpropaganda azt sulykolta, hogy akik szerepet vállaltak a forradalomban, bűnözők, de legalábbis nem tiszta emberek. A megtorlással együtt végbement 1956 köztörvényesítése. Jóformán mindenkinek az ügyéhez hozzátettek valami köztörvényes elemet, hogy az egész népmozgalmat átszője a gyanú. Ugyancsak fontos cél volt, hogy meggátolják a mártírkultusz kialakulását. Azt akarták elérni, hogy mindenki azt mondja: az ötvenhatosokat jobb elkerülni, mert van valami a rovásukon. A megtorlással együtt indult be újra az erőszakos kollektivizálás is. Ez meghasonlott állapotot idézett elő a családokban, hisz míg az apát sokszor erőszakkal bírták rá a belépési nyilatkozat aláírására, a gyerekét kényszerítették, hogy az iskolában propagandát fejtsen ki a téeszesítés előnyeiről. Ezzel a súlyos áldozatok miatti felelősséget is teríteni akarták. A két kulcsszó a traumatizálás és a tabusítás. A párt látens üzenete: ha nem beszéltek ’56-ról, a gyermeketek ha orvos nem is, technikus még lehet.
Különösen a kivégzettek, súlyos börtönbüntetésre ítéltek hozzátartozóinak volt nehéz a sorsuk, hiszen gyakran minden lehetőségtől el voltak vágva. Főként a kényszerűen csonkává vált családokat fenntartó nőkön volt nagy teher. Sokaknak 1945 után előbb a hadifogságba vagy a gulágra vitt férfiak helyett kellett a családfenntartás terheit viselni, majd jött a Rákosi-diktatúra, eltelt pár év, és 1956 után ismét több tízezer ember került internáló táborokba vagy börtönbe. Ebben az állapotban kezdődött meg a hagyományos parasztság elleni újabb támadás. Ezt követte az úgynevezett kádári konszolidáció, amely az elhallgatásra, a nyilvános hazugságra épült, és ennek akarta a magyar társadalmat is részesévé tenni. A kádári álkonszolidáció következményei a korszak társadalmi devianciái, az alkoholizmus, az öngyilkosságok magas aránya. A magyar nép ellenálló képességét bizonyítja, hogy a fenyegetések dacára rengeteg családban mégis továbbadták ’56 örökségét.
A NEB elnöke elmondta: egy előadás után felállt egy idős férfi és megkérdezte: van-e a jelenlévők között, akit megvert az ÁVH? Mert őt igen. Akkor beszélt először arról, hogy ’56 után egy falusi kocsmából egy barátjával együtt kihívták az ávósok és összeverték. Kiderült: régi magánsérelmet törlesztettek. Annyira szégyellte, hogy ilyesmi megeshetett vele, hogy azóta hallgatott.
A történész aláhúzza: főleg a megtorlás első idejében volt jellemző, hogy a politikai nyomozók olyanokkal is elbántak, akikre csak irigykedtek. Itt ragadható meg a rezsim másik technikája is: az embereket igyekeztek meg is alázni. Törekedtek arra, hogy az áldozatok ne maradhassanak tisztán csak áldozatok.
Apró Antal parancsba adta a terrort
A felülről is támogatott legenda része volt, hogy Gerő Ernő, az MDP két nappal később leváltott első titkára nevezte provokatív módon fasiszta csőcseléknek október 23-i, esti rádióbeszédében a felszabadultan utcára vonuló lakosságot. A valóság ezzel szemben az, hogy Apró Antal, a Minisztertanács elnökhelyettese, az MDP Központi Vezetősége Katonai Bizottságának 23-án éjszaka kinevezett elnöke írta ezt a helyi tanácsoknak küldött miniszterelnökségi utasításában október 24-én. Úgy fogalmazott, parancsba adva az erőszakot: „A párt központi vezetősége, a kormány együtt Budapest öntudatos munkásaival mindent megtesz, hogy a fasiszta csőcselék rablását, fosztogatását megakadályozza. […] Nem kevesebbről van szó, mint a munkás-paraszt hatalom megdöntésére szervezett ellenforradalmi banditák terrorcselekményeiről, rablásairól, lázító tevékenységéről. […] Még egyszer felszólítok minden elvtársat, személyes felelősséggel akadályozzák meg, hogy a rendbontás vidéki városokban, községekben kiterjedjen, a rendzavarókat vonják felelősségre, szorosan működjenek együtt a rendőrséggel és az államvédelmi szervekkel.”
M. Kiss Sándor hangsúlyozza: az akkori technikai viszonyok nem tették lehetővé, hogy az emberek egyszerre értesüljenek arról, mi történik az ország vagy akár a város egy másik pontján, mégis sokat elárul, mit mondanak az események egészéről. A visszaemlékezésekből pedig kiderül, hogy hasonlóképpen reagáltak a diktatúra támadásaira. A történész a maga példáját említi, amikor kisfiúként átélte a győri sortüzet. Önmagán tudta ellenőrizni, hogy a pontos dokumentumok miként segítik a memóriát, hiszen úgy emlékezett, hogy máshol állt, amikor a lövések eldördültek, és az öccsét a testével próbálta védeni. Jellemző, hogy egy ávós szó nélkül főbe lőtt egy tizenöt éves fiút, Halász Ödönt. Sokkal később megtalálta a nővérét, aki elszánt harcot folytatott a Kádár-rendszerben, hogy testvérét tisztázza. De a szájhagyomány megőrizte a többi sortűz eseményeit is, ahogy a felelősök, a parancsosztók gaztetteit sem feledte a társadalmi emlékezet. Mosonmagyaróváron sem volt semmilyen indok arra, hogy az őszi napsütésben vidáman a laktanya felé tartó tömegbe lőjenek és iszonyú pusztítást végezzenek köztük, háborús bűntettet elkövetve. Minden sortűznek megvan a maga története, ám közös bennük: ha az önkényuralom elhatározza, hogy fegyveres erőszakot alkalmaz, nem hagyja magát zavartatni. Tiszakécskén Gyurkó Lajos vezérőrnagy a békés felvonulók ellen gépfegyveres repülőket küldött, hiába beszélt éppen a tanácselnök. Berzencén is ártatlan emberek haltak meg, mert a hadtestparancsnok eldöntötte, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is ellenforradalom van. De van olyasmire is példa, ami Kiskőrösön történt, ahol két katona, Kozmács és Pistyuk, bár megkapták az ukázt, hogy tüzeljenek a tömegbe, az út jobb és bal partját szórták meg, így senkinek a haja szála sem görbült.
S hogy ki lőtt 1956. október 25-én a Kossuth téren, ahol az emberek százas nagyságrendben estek az esztelen vérengzés áldozatául? A Retörki főigazgató-helyettese emlékeztet: a tér szinte be volt élesítve, hiszen a Parlamentnek megvolt a saját őrsége, a Földművelésügyi Minisztériumnak, a közeli Akadémia utcai pártháznak, a kormánytagoknak, MDP-vezéreknek, az idejövő magas rangú szovjet vezetőknek és Szerov KGB-főnöknek szintén. Közben a tömeg megszállta a Kossuth teret, hogy Nagy Imrét hallja, és veszélyes barátkozásba kezdett a szovjet tankok személyzetével. A tűzparancsot tehát több központból is kiadhatták. M. Kiss Sándor árulkodónak tartja, hogy 1956 után nem tudtak mostre pert kreálni a Parlament előtt történtekből. Mi bizonyítaná jobban, hogy itt súlyos dolgokat hallgattak el? Az egyszerű emberek lényeglátásának szemléltetésére saját nagyanyját említi, aki az FM alagsori konyháján dolgozott és látta a borzalmas eseményeket. Amikor megkérdezte tőle, mi történt, úgy válaszolt: jöttek az emberek, aztán elkezdtek rájuk lőni a nyilasok.
A családi emlékezetben egy másik ’56-kép maradt meg. Földváryné Kiss Réka megerősíti: rengetegen voltak, akik végig ápolták a diktatúra által meghurcolt, kivégzett hozzátartozóik emlékét. Szobonya Zoltán, egy köztiszteletben álló jogász Jánoshalmán a nemzeti bizottság titkáraként a törvényesség mellett állt ki, fenntartotta a rendet – mégis halálra ítélték. Özvegye, gyermekei hihetetlen tartással őrizték az emlékezetét. Az özvegyet a szűkebb munkahelyi közösség is igyekezett segíteni. Egy másik történet főszereplője egy katonatiszt, aki a hadifogságból a negyvenes évek végén nem jöhetett haza, mert könnyen halálra ítélték volna. Titokban tudott csak levelezni a gyermekeivel, feleségével, akiket nem lehetett elidegeníteni tőle. Sok történet tanúskodik az övékéhez hasonló kivételes emberi tartásról. A történész külön említi az 1957. május elsejei kirendelt tömeggel kapcsolatos negatív mítoszteremtést.
A megtorlás első szakaszában vagyunk, sokaknak a gyermekét, hozzátartozóit börtön, internálás, munkahelyvesztés fenyegette. Egy ilyen légkörben a téren megjelenő tömegről nem lehet azt állítani, hogy Kádár János politikáját támogatta volna. 1989. június 16. a Hősök terén éppen azt mutatta meg, hogy a társadalom megőrizte’56 értékeit, és amikor szabad lett, ezt kifejezésre is juttatta. Ez a rendszerváltás katartikus pillanata volt.