Van, akivel már többször találkoztam a börtön jóvátételi programjain, és olyanok is, akikkel csak a bíróságon futottam össze. Furcsa helyzet ez, nemcsak nekem, nekik is. Ilyenkor még a beléptetőkapu előtt le kell raknom fejben a civil énemet, a nőt és az újságírót is. Ez az egyetlen módja ugyanis, hogy befogadjanak. Ahogy haladunk egyre beljebb a Budapesti Fegyház és Börtön „szívébe”, joggal érzem azt, hogy ez már jóval a komfortzónámon kívül esik. Aztán néhány óra elteltével rájövök: ez is része a világnak, így az enyémnek is.
– Maga a hülye rendőr? – kérdezi Farkas József, aki nemcsak alezredes, hanem író és rendező is. A színpad előtt egy maroknyi ember áll, kezükben szövegkönyv. Az egyik fogvatartott kilép az alakzatból: „Kikérem magamnak, Főnök úr! Tisztelettel, nem hülye az!” – mondja, majd felveszi a „hülye rendőr testhelyzetet”, vigyázzállásba vágja magát, homlokához kap, és már sorolja is a szerepét, fejből.
– Kellene még egy rab! – szakítja félbe a monológot az alezredes. A magas labdát azonnal lecsapják, nevetve kiabálják be többen: „Ó, azt bármelyikünk hitelesen el tudja játszani!”
A nevetésnek aztán a „Főnök úr” vet véget – az alezredest ugyanis többen is így szólítják –, aki némán, tekintélyt parancsolóan az ujjával a színpad felé mutat. Hivatalosan is megkezdődik a próba. A színészek Vas Péter életét gyakorolják. A darabot az alezredes írta, igaz történet alapján. Tavaly fel is léptek vele a Pinceszínházban. – Azt gondoltam, hogy ha már bűnmegelőzési darab, akkor egy becsületes emberről kellene írnom, de nyilván itt ez senkit sem érdekel, és ezek az emberek amúgy sem hisznek abban, hogy ilyen is létezhet – magyarázza Farkas József. – Vas Péter viszont dolgos és tisztességes volt, egy olyan figura, aki példamutató lehet bárki számára. Az élet úgy hozta, hogy ezt a jó embert kifosztották. A rablót elkapták, és végül a börtönben megbánta tettét, így miután kiszabadult, mindent visszaadott. A rabló kap egy esélyt Vas Pétertől, és dolgozni kezd a gazda birtokán, aki a halála után mindent a fiúra hagy. Erről szól a darab – teszi hozzá.
– Ó, Főnök úr, ilyet mi még nem láttunk! – vág közbe az egyik elítélt, Zentai György, arcán egy félmosollyal –, de szerencsére elkészült a mű paródiája, amiben az öreg tényleg mindenét ráhagyja a megjavult bűnözőre, beleértve a tartozásait is!
Az újabb egybefüggő harsány derültséget a „Főnök úr” töri meg: az a paródia olyan rossz lett, hogy emiatt újra el kellene ítélni! – viccelődik. Az alezredes 1997 óta dolgozik a büntetés-végrehajtásban. Állását annak köszönheti, hogy önéletrajza eltért a többi jelentkezőtől. – Azzal tűntem ki, hogy írtam és zenéltem is, és bár sosem tanultam művészeteket, élveztem. Az első darab, amit az elítéltekkel a színpadra vittem, egy gyermekkori írásom volt, az Üveggolyócskák, óriási siker lett.
A siker nem csak az előadásoknak szól: Farkas József ugyanis allűrök nélkül képes elérni azt, hogy teljes tisztelet és megbecsülés vegye körül az objektumban, foglalkozásai egyre népszerűbbek a rabok körében. Mint mondja, a megérzései alapján választja ki, hogy ki alkalmas egy-egy szerepre, és milyen karakter állna neki jól. – A színjátszás csak egy rétege ennek az egésznek: itt ki tudják magukból adni mindazt, ami az évtizedek alatt rájuk rakódott az életben. Az ember lélekben levetkőzik meztelenre, és azáltal, hogy bele tud bújni egy szerepbe, azt is elhiszi magáról, hogy képes a változásra. Ehhez néha nekem is „le kell vetkőznöm”, és elmondani, hogy én is hibáztam már. Először mindenki lebontja a falait, hogy aztán építkezni tudjon. Ez van, hogy egy hét, de valakinek hónapokig is eltarthat.
– Emlékszem az első próbára. Egyesével kellett felmenni a színpadra, és elmondani mindenki előtt, hogy ki miért került be, mit rontott el. Ez volt az első lépés, hogy egy csapattá váljunk, megbízzunk és felelősséget vállaljunk egymásért – idézi fel Sütő László, miközben a gyűrődéseket próbálja a rabruháján igazgatni. – Nem volt hülyéskedés, a próbákon a sok évre elítél bűnöző is lelkesen magolta a szöveget, mert fontos volt neki, hogy helytálljon, legyőzze önmagát, és a többiekre se hozzon szégyent. Amikor felléphettünk a Pinceszínházban, az óriási motiváció volt, hiszen ott voltak a családjaink, nem lehetett beégni. Mindenki érezte, hogy az, amit csinál, fontos, mert nélküle szétesne a darab. A kislányom azt mondta az előadás után: „Apa, bár börtönbe kerültél, de ezért büszke vagyok rád!” És ugyan szívesen kihagytam volna az életemből ezt a szakaszt, de azt az érzést, amikor a színpadon álltam, és amit ezektől az emberektől megtanultam, semmire sem cserélném el.
Mielőtt bekerülsz ide, ugyanúgy érzel, mint a lakosság 99 százaléka: aki börtönben van, az csak a társadalom legalja lehet – veszi vissza a szót Zentai György. – Aztán rájössz, hogy ez bárkivel megtörténhet. Aki pedig kikerül innen, nem tud magával mit kezdeni, mert ítélkeznek felette. Ez egy közös hiba és felelősség is egyben. Az, hogy mi innen néha kiszabadulunk, és meg tudjuk magunkat mutatni a börtönszínházon keresztül, hogy képesek vagyunk egy darabot összedobni, az egy esély, hogy ezt az előítéletet az emberek fejében ledöntsük.
– Nem csak a rabokkal szemben él ez az előítélet – szögezi le az alezredes –, hiszen a társadalom „csak” fegyőröknek lát minket, akik a sötét oldalon dolgoznak. A fogvatartottak tisztelnek és becsülnek, ami nekem nagyon sokat jelent. Ezt az energiát csepegtetem nekik vissza. Rengeteg korlát van bennük, amit apránként ugyan, de képes vagyok ledönteni, és ahogy ők megújulnak, úgy én is csak fiatalodom.
– Bennem azt kellett feloldani, hogy elvállaljak olyasmit, ami itt nem teljesen szokványos, hogy a munkavégzés melletti szabadidőm olyanra fordítsam, ami nem csak rólam szól – teszi hozzá Kozák György, aki most először szólal meg. Ezzel az orgánummal akár szinkronszínész is lehetne a széles vállú, izmos, középkorú férfi. Igen csendes, és amikor a hátralévő éveiről kérdezem, csak legyint: „túl régóta vagyok már bent”. Végül kis szünet után hozzáteszi: hálával tartozom a Főnök úrnak, hogy a tükörben, amit elém tart, már egy jobb embert láthatok.
A zárka csendjében minden előjön: a félelem, a magány és az alkotni akarás is. Mint mondják, itt mindenki padlóra kerül. Abban az egy-két órában viszont, amíg tart a próba, felülemelkednek saját nyomorukon, és elfelejtik, hogy elítélték őket. – Ha végigmész a folyosón, láthatod, hogy nincs vihorászás, csak révedeznek maguk elé a rabok. A börtönszínház nemcsak célt, hanem sikerélményt is ad: az ember elkezd pozitívan gondolkodni, megtanul felelősséget vállalni önmagáért és másokért is, hiszen a színpadon nincs olyan, hogy „én” vagy „te”. Ott egyetlen dolog tartja össze a darabot: mi – összegez Zentai György, majd azzal zárja: az, aki mentálisan elfásul a rács mögött, önmagát végzi ki, de aki talpon tud maradni értelmileg, új életet kezdhet.