Persze hogy te voltál az első gondolatom, amikor felfogtam, hogy lesz saját rovatom! Ez olyan ajánlat, amelyet komolyan végig kell gondolni. Nyugodtan leülve, egyedül. Ezért azon nyomban csak két barátnőmnek mondtam el a hírt, aztán gyorsan egy harmadiknak is, csak a rend kedvéért, mert ti is négyen voltatok barátnők. A barátnőim örültek. Amikor letettem a telefont, könnyű volt a szívem, és szerencsésnek éreztem magam – pusztán egyetlen dolog miatt: semmi kétség nem volt bennük, csak tiszta lelkesedés.
Ketten is küldtek nekem gyorsan egy mozgó minivideót (gifet), amelyen persze hogy te voltál, végtére is a barátnőim azért a barátnőim, mert ugyanaz az első gondolatuk, mint nekem.
Ezért lesz ennek a rovatnak a címében a neved.
Annak idején – lassan húsz éve – mind megbabonázva bámultunk a Szex és New York című sorozatban, amelyben Sarah Jessica Parker játszotta a karakteredet, egy újságírónőt, akinek saját rovata volt a The New Yorker című lapban. Az epizódok arról szóltak, hogy mi minden történt veled és a barátnőiddel, és te ezekből az eseményekből milyen következtetést vontál le a cikkeidben. Úgy tűnt, mintha csak divatról és pasikról csevegnél, valójában Candace Bushnell, a sorozat írója nem véletlenül tett téged és a három barátnődet ikonikus figurává. Bár Carrie Bradshaw csak egy kitalált személy, az írásai fontos, bátor és szabad történetek a nőkről.
Nemrég nézte végig a sorozatot a 18 éves lányom, neki a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a fiatal nők maguk döntenek a sorsukról, ő azért szerette a karakteredet, mert kedvesnek és jószívűnek látta.
Lehet, hogy ez fontosabb?
Hmm, határeset, én azért nem hagynám szaladni a szabadságot, az okosságot és a kiállást sem, mert van még miért karakánnak lenni, de egy dolog, mióta a világ világ, egészen biztos: a női hálózatok mozgatják a világot.
A legrégebbi barátnőmet kilenc hónapos korom óta ismerem, ugyanaz a néni vigyázott ránk. Az előbb hívott, hogy megvan az angoltanár a lányaimnak, ugyanis nyelviskolát vezet. De ezt a hívást már a kocsiban vettem fel, mert előtte a szomszédasszonnyal beszéltem, aki megtalálta a kis vizslát, aki rám van bízva, de kiszökött a viharban a többi kutyával. Elvágta a lábát, és épp most varrja az a barátnőm, akivel együtt jártam oviba. Volt egy szülinapja, amikor egyedül lett volna, de mi átmentünk a nagyobbik lányommal, nem is tudom, hány tortával és egy csomó pezsgővel, és hajnalig vele maradtunk, pedig a gyereknek le kellett volna feküdni. Következő évben én kaptam tőle egy aranyszil fát, „tudod, ha kap elég fényt, ragyog!”. És tényleg. A rendelőben a szomszédasszony nem kérdezte meg, hogy miért nem vigyáztam a kutyára, hanem megölelgetett, és biztosított arról, hogy egy kis vér a kocsija üléshuzatán igazán nem tesz többet egy ugyan márnál.
A kutatások szerint a magyar embereknek átlagosan két barátjuk van (pontosan 2,09), míg 25 évvel ezelőtt még három volt. De még mielőtt a bezzeg régen tévútjára lépnénk, szögezzük le, hogy régen bizony az volt a nézet, hogy akinek van családja, annak nincs szüksége barátnőkre, a sülve-főve amolyan leánykori bohóságnak számított.
A kutatások szerint még mindig úgy van, hogy 25 éves kor után fogynak a kötődéseink.
A nagymamáimnak persze nagy baráti körük volt, de engem már egészen kislánykoromban lenyűgözött, hogy milyen elbűvölő eleganciával folyik a fényezés és a vakítás, el is mondták mindig, hogy a szennyest nem teregetjük, és minél kevesebbet tudnak rólad, annál inkább tisztelnek.
Így tehát, hogy barátság-e a barátság, vagy csak haverság (átlag 5,5 lazább baráti kapcsolata van egy magyar polgárnak), kapcsolata válogatja, a valódi kérdés nyilván az, hogy ezek milyen minőségűek. A kérdőíveken az szokott szerepelni, hogy na, és akkor azt tessék megmondani, hogy ha bajban van, kit hívhatna azonnal. Mintha a barátság csupán a hajnali háromkor bekövetkező katasztrófák elhárítására szolgálna. Nagy baj esetén nyilván, aki teheti, a (házas) társát hívja – azért van – és/vagy az anyját, aki nem maradhat ki a drámából, és csak utána a barátnőjét, hogy elmondja, a fent nevezettek hogyan oldották vagy nem oldották meg a problémát, esetleg rásózza azokat a gyerekeit, akik az ügy megoldása idején láb alatt vannak.
Számomra az az igazi barát, akinek bármit bárhogyan bármikor elmondhatok, nem pusztán elfogad olyannak, amilyen vagyok, hanem annak szeret, aki vagyok. Egyszer a legjobb barátnőmmel azt mondtuk egymásnak, hogy soha nem tudnánk olyat tenni, ami a másiknak fájna. Nem is tettünk soha. Ez gyönyörű, nem?
Állítólag a felnőtt nők – a híváslistáik alapján – 15 embert hívnak rendszeresen, míg a férfiak – a csajozós, ifjonti éveket leszámítva – csak tizenkettőt, és ideszámítanak az ügyfelek, a kollégák és az autószerelő is. Kétségtelen, a férfiak mentális állapotán meg is látszik, hogy kevés a támogató emberi kapcsolatuk.
A Facebookot hagyjuk – az ismerősök nem barátok –, az emberi psziché egyébként is nagyjából 170 kapcsolatot tud kezelni, talán még egy-két tucat ember ellézeng a periférián, de ennél többet számon tartani illúzió. Nem is kell. Az viszont egyre többször jut eszembe, hogy a Messenger, a Facebook üzenetküldője nem is akkora hülyeség, mint amekkorának tűnik. Évek óta életvitelszerűen tájékoztatom mindenről írásban a barátaimat (a nyomogatás csendes, bárhol lehetséges, minimális gyakorlattal úgy lehet tenni közben, mintha az ember arra figyelne, amit csinálnia kell). Rájöttem, hogy valójában egy napló, sok esetben az események megtörténtével azonos idejű reflexiók kincsesbányája. Csak el ne felejtsem menteni!
A barátság klasszikus párkapcsolat, nem lehet tudni, miért pont ő. Csak. Kell hozzá kémia, kell ráfordított idő, fontos, hogy kiegyenlített legyen az adok-kapok mérlege – érzelmi szempontból is. Ami meg az élethosszt illeti, nincs új a nap alatt. Hasonló neveltetés, ugyanaz az értékrend, nagyjából összehangolt életállapotok – együtt vagyunk kamaszok, egyszerre születtek a gyerekeink, együtt öregszünk meg.
Azért ahhoz, hogy az ember tartsa magát valakinek, kell valaki, aki csak érdekből barátkozik vele. Nekem is van, Mircikének hívják. Amíg ki nem nyitom a szószos-osztrigás alutasakos vacsorát, én vagyok az isten. Utána ő tojik rám, én viszont imádom tovább.