Egy szokásos vasárnapi programnak indult. Az időjárás kissé pulóveresre váltott, ezért a kalandpark helyett inkább moziba mentünk. A nagyobbik lányom nyolc éves, és mint minden nyolcéves, nagy mennyiségben tud állatos filmeket nézni. A hétvégén most a Dzsungel könyve új rajzfilmváltozatára szavazott. (Na, jó egy kicsit rásegítettem: „Nagyon látványos, és tudod, milyen cuki farkasok vannak benne!”). Megvettük a méregdrága jegyeket, az üdítőt és a pattogatott kukoricát, de hogy csapást mérjünk a társadalmat folyton lehúzó, pénzéhes multira, szigorúan otthonról hoztunk 3D-s szemüveget. Egyébként egyszer Strasbourgig vagy Brüsszelig megyek amiatt, hogy 3300-ba kerül két belépő, és ennek ellenére még meg kell néznem negyedóra reklámot. Istenbizony leszurkolnék még ennyit, ha nem húznák az időt még mindenféle cipőreklámmal és 1%-os hirdetéssel. De ne térjünk el a tárgytól! Épp most fordulok rá a lényegre.
Egymást követték a film előtt az ajánlók és a kampányhirdetések, amikor egyszer csak megjelent a vásznon egy kislány. A tíz év körüli gyermek arról adott tanácsot sorstársainak, hogy hogyan bújjanak a szekrénybe, ha az apukájuk bepróbálkozik (értsd: molesztálja őket). Mintha ez minden kisiskolás életében napi gond lenne.
Az UNICEF kampányfilmjének hosszabb változatát itt lehet megnézni.
A lányom meg én fennakadt szemekkel bámultunk előre, ő a pattogatott kukoricát nyelte félre, én az üdítőt, és miközben ő értetlenül nézett, én szégyenemben próbáltam belesüppedni a legtökéletesebb moziélményt nyújtó ülésbe 3300 forintért. Ha azt mondom, megalázva éreztem magam, enyhén fogalmazok. Arra gondoltam, hogy ezek után a gyerekemben fel fog merülni, hogy az esti leckekikérdezés, meseolvasás után esetleg majd jól megerőszakolom? Szerencsére a döbbenet csak másodpercekig tartott, mert a kislányom odasúgta: „Apa, ez a reklám hülyeség.”
És mivel a kisfilm után a moziban ülő kissrácok egyike sem üvöltött az apja arcába, hogy „te beteg állat, ezentúl kizárlak a szobámból!”, megállapítottam, hogy az UNICEF kampánya félrement. A nachost majszoló, a gyereküknek a Kipling-regényből idéző szülők nem a megfelelő célcsoport vasárnap délután egy budai plázában. Itt valakik UNICEF-estől, cinemacity-stül totál betegek.
Nem vagyok vaskalapos, elvonatkoztatni képtelen ostoba, ezért nagyon is értem, hogy az UNICEF fene nagy jószándékában csak sokkolva akarta felhívni a problémára a figyelmemet. És azt is tudom, hogy van ilyen tévékampány is.
De több ezer, sőt millió nem érintett gyermeket miért is kell rémisztgetni? Itt valaki nem százas! Felmérték a károkat? Ugyanis, ha valaki nem beteg, annak a gyógyszer kifejezetten ártalmas. Márpedig én nem zaklatom a gyerekeimet, és sokan mások sem. Akkor a mi életünket miért kell megmérgezni ezzel az aljas reklámmal? Ráadásul még a mesefilmekre is korhatár karikát kell tenni, hogy védjük a gyerekeket a káros hatásoktól, erre most meg beletoljuk a képükbe, hogy „ja, amúgy a faterod bármikor zaklathat”!
Biztos van valamilyen ellenőrizhetetlen statisztika, hogy minden x. szülő rendszeresen molesztálja a gyermekét, amelyet persze jogvédők azért hamisítanak, hogy legyen munkájuk. De könyörgöm, vannak – szerencsére óriási többségében – normális szülők, normális családban felnövő gyermekek, ahol ezek a problémák fel sem vetődnek! Érzem magunkon a hatalmi nyomást, de mi, a Nem Aberrált Szülők, a kampányok ellenére sem akarunk aberrációról beszélni a gyerekeinknek, épp azért, mert nem vagyunk aberráltak. Ez nem a mi problémánk, hanem a kohn-benditeké és liberális barátaiké.
Kezd már nagyon elegem lenni ebből az önmagáért való jogvédésből, ahol francot sem számítanak a jogok. Csak a probléma feldagasztása és a kampány a lényeg: az óriásplakát és a tévészpot, és hogy „aztán most jól odatettük a lakosságnak!”
Komolyan azt gondolják, hogy kisfilm után bármelyik molesztált gyerek majd szekrénybe bújik a perverz apja elől? Ilyen egyszerű lenne?
Az a nagyon erős benyomásom, hogy az UNICEF mentálisan súlyosan sérült, beteges hajlamú bürokratákból áll, akiknek dollár milliárdok állnak rendelkezésükre heti rendszerességű világmegváltáshoz. Eddig azt hittük, ilyen önjelölt messiások általában Ibsen-drámákban fordulnak elő, nem nemzetközi szervezetek élén! Azt gondolják, ha már a nemzetközi liberalizmus befuccsolt, valahogy azért mégis kéne a népjólétet szolgálni, plusz elkölteni azt a baromi sok támogatást. Hát a gyerekmolesztálás meg a családon belüli erőszak elleni kampány tökéletes! Az ilyen trendi témán ezerrel pörög a Soros támogatta jogvédő, és a nyugati politikusok is imádják választási kampányok idején. Az ügyek kapcsán lehet tüntetést szervezni vagy fáklyás felvonulásos erődemonstrációt, és persze ne feledkezzünk meg a szavazói adatbázis-építés kéjes örömeiről sem.
Nem bagatellizálva a problémát, mert nem lehet eleget küzdeni a gyermekbántalmazás ellen, de közben nem kéne szétbarmolni az amúgy egészséges családok mozizását és lelki életét.