2017. március 24., péntek, Gábor, Karina napja
Belföld, Interjú
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/belfold/atlott-kabat-szekrenyben-1449178/

Átlőtt kabát a szekrényben

Miután a debreceni gimnázium igazgatója megtudta, hogy a derecskei járásnál dolgozó személyzetis hölgy a tanítványa jelentkezési lapjára azt írta, hogy Legány András osztályellenség és klerikális, mindenhonnan szerzett ajánlást a diákjának. A fiú 1955-ben sikeresen felvételezett biológia–földrajz szakra. Az ELTE-re háromszáz jelentkezőből tizenhetet vettek föl, köztük három papot is. A bencés atya reverendában járt órára, a pia­rista és a ferences civilben. Jókat derültek, amikor a professzor úr azt mondta: „Főtisztelendő elvtárs, legyen szíves, csukja be az ablakot!” Legány András nagyon jó társaságba került Budapesten.

 

– Politizáltak az egyetemen?
– Nem. Nekünk az élet- és földtudományi karon reggel 8-tól este 7-ig óránk volt. Nem értünk rá, viszont a bölcsészek és a jogászok annál inkább. Október hetedikén a Bakonyban voltunk terepgyakorlaton, amikor egy iskolatársunk utánunk jött, és Rajk László temetéséről hozott kézzel írt röplapokat. Hallottunk a lengyel eseményekről is, tudtuk, hogy nyáron Poznanban vérbe fojtották a munkástüntetést, hogy Gomulkát annak ellenére választották meg első titkárnak, hogy Hruscsov elment a megbeszélésre, és ellenezte a döntést. Gomulka beszéde nálunk is megjelent, hatására a műszaki egyetemisták néma szolidaritási tüntetést hirdettek, ahová mi is elmentünk. A műszaki egyetemisták felolvasták a pontjaikat, miközben a katonai főiskolások is csatlakoztak hozzánk. Délután három órakor a Károlyi-kertben találkoztunk ismét. Az indulást vártuk, amikor jött a hír, hogy a Belügyminisztérium megtiltotta a felvonulást. Végül megkaptuk az engedélyt, és az ifjúság elindult a Petőfi térre.Egy fiatalember fölugrott a Petőfi-szoborhoz, és elszavalta a Nemzeti dalt.

– Látta is a szavaló Sinkovits Imrét?
– Vele együtt esküdtem! Az első vers­szakot egyedül mondta, a másodiktól az egész tér dörögte, hogy „rabok tovább nem leszünk!”. Felemelő érzés volt, meghatódottság nélkül ma sem tudok róla beszélni. Aztán továbbindult a nép, kezdetben némán, de mire kiértünk a Kossuth Lajos utcára, addigra már beleénekeltük a diktatúra arcába, hogy „Kossuth Lajos azt üzente” és „éljen a magyar szabadság!”. A járdán mindenütt mosolygó, nevető emberek álltak, dobálták közénk a zászlókat, amelyekből a Kiskörúton már kezdték kivágni a címereket. A Tanács körúton és a Bajcsy-Zsilinszky úton már „likas” zászlókkal mentünk. A tévében többször láthattuk azt a jelenetet, amikor egy nő kinézett az ablakon, meglengetett egy bolsevik címeres zászlót, a tömeg meg pfujolni kezdett. A nő visszaugrott, és egy koronás-címeres-angyalos zászlóval jött elő. A tömeg éljenzett, ő meg ledobta nekünk, mert a mi karunk ment ott éppen.

A Bajcsy-Zsilinszky úton munkások javították a síneket. Amikor meglátták ezt a zászlót, sírva mondták, hogy „Testvér, ez volt velünk a Donnál”. A Nyugati pályaudvarnál rendőrök irányították a forgalmat, az egyikhez odaszaladt egy kicsi lány egy piros szegfűvel, és átadta neki. Az fölkapta, és megpuszilta. Kitört az öröm: „Éljenek a magyar rendőrök!” , akik később a forradalom mellé álltak. Ahogy mentünk az úton, különböző rigmusok születtek: „Ez a haza magyar haza, minden ruszki menjen haza!”; „Azt kérdezik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán?” Aztán befutottunk a Bem térre, ahol egy laktanya volt, és a kiskatonák kinn ültek az ablakban. A magyar katonák is szovjet egyenruhát hordtak, gimnasztyorkát, sonkanadrágot, vászoncsizmát és pilotka sapkát. A tömeg kiabált: „Magyaroknak magyar ruhát, dobjátok a gimnasztyorkát!” Repültek ki a szovjet egyenruhák az ablakon. Aztán végighullámzott a népen, hogy menjünk a Parlament elé. Akkor már hat óra felé járhatott, világított rajta a vörös csillag. A tömeg rögtön reagált: „Oltsák el a csillagot, fogyasztja az áramot!” El is oltották. A tömeg Nagy Imrét követelte, hogy szóljon. Eközben a Duna-parton egy tűzkígyó közeledett: a Vörös Csepel fáklyákkal és égő Szabad Nép újságokkal, hogy támogassák a fiatalokat.

– Senkiben nem volt félelemérzet, hogy a hatalom ezt nem fogja tűrni?
– Csak annyi, hogy este hét van már, és csak fél 8-ig van vacsora, ezért rohantunk a menzára. Bekaptuk a vacsorát, és jöttünk visszafelé a Múzeum utca felől, amikor döbbenten láttuk, hogy a rádió mögött ÁVH-s autók állnak géppisztolyokkal. Pakolnak, nyüzsögnek, a kocsira még golyószórókat is fölállítottak. Mi van itt?! Amikor beértünk a Múzeumkertbe, akkor dördültek el az első lövések. Akkor még nem az emberekre lőttek, csak a levegőbe. Kirohantunk a menyasszonyommal a kertből. Hazakísértem őt a Rákóczi útra, a lánykollégiumba. Becsületszavamat vette, hogy hazamegyek. Megígértem, de azt nem, hogy nem megyek vissza. A Múzeumkerten keresztül mentünk a rádió felé, ahol az ÁVH-sok egy vaskaput védtek.

Folyamatosan lődöztek, nem ránk, fölfelé. A másik oldalon is volt egy kapu, de oda én már nem jutottam el. A kerítés felé mentem, amikor lövések dördültek. Erős ütést éreztem, de nem fájt. Aztán mindenki a földön feküdt, vagy azért, mert lelőtték, vagy azért, mert dekkolt. Odajöttek hozzám, mondták, hogy tüdőlövést kaptam. Mondtam, az nem lehet, csak a vállamat találták el. Fölkaptak, és egy teherautóra tettek, ahol már voltak sebesültek, és az Üllői úti sebészeti klinikára vittek. Persze a kórház nem volt felkészülve arra, hogy tömegével hoznak sebesülteket. Mivel valóban tüdőlövésem volt, engem kaptak le először a teherautóról, és bevittek a műtőbe. A kulcscsontom alatt ment be a golyó, és a lapockámon jött ki. Még szerencse, hogy kijött. Mondta az orvos, hogy vágják le rólam a kabátot. Mondtam, nehogy, ez az egy van!

Forrás: Teknős Miklós

„Erős ütést éreztem, de nem fájt. Odajöttek hozzám, és mondták, hogy tüdőlövést kaptam”

– Mi történt október 24-én délután?
– Az Üllői útra nézett az ablakunk, alatta vonultak fel a szovjet páncélosok, onnan lőttek a Kilián-laktanya és a Corvin köz felé. Tudták az oroszok, hová kell állni, a magyarok nem fognak a kórház felé lőni. Egyszer csak éktelen nagy dörrenés, kitörtek az ablakok, mert a T–34-es lövését nem bírták ki. Berohantak a kórterembe az ápolónők, hogy „A hősöket mentsük ki!”. Jó, de az ágyon nem voltak kerekek, csak húzni lehetett őket. Kívülről meglátták, hogy benn mozgás van, és belelőttek a plafonba. Hullott a vakolat, a nővérek meg ijedtükben be az ágy alá! Nevetésbe fulladt az egész mentőakció.

– Később orosz sebesülteket is bevittek a kórházba. Hogyan fogadták őket?
– Nem voltunk ellenségek, nem bántottuk egymást. Ott mindenki sebesült volt, ők ugyanolyan áldozatok voltak, mint mi. A magyar orvosok is mindent megtettek értük. Mi tanultunk oroszul, illetve tanítottak minket, így valahogy elbeszélgettünk velük. Volt köztük egy kijevi egyetemista, egy ejtőernyős, akinek szombatonként gyakorlatra kellett mennie. Aznap éles lőszert kaptak, és meg voltak győződve róla, hogy Szuezben dobták le őket. Közben rólam semmit nem tudtak az egyetemen, csak azt, hogy eltűntem. Volt egy nyírségi kislány, aki elindult, és kórházról kórházra járt, míg meg nem talált. Rohant vissza az évfolyamtársainkhoz, hogy „Bandinak tüdőlövése van, de él”. Ezután megindult a látogatók özöne.

Még a The New York Times is csinált velem interjút. Ennek ellenére engem nem vettek elő, kivéve, amikor 1967-ben le akartak tartóztatni, és a III/III behívott egy beszélgetésre Nyíregyházára. A kihallgatótiszt, Puskás alezredes azt mondta: „Maga 1956-ban megsebesült.” Mondom: „Igen, a rádiónál, és este 10-kor már a műtőasztalon voltam.” Csakhogy a hivatalos álláspont szerint 0 óra pár perckor kaptak tűzparancsot az ÁVH-sok. Erre azt mondja:„Akkor magát az ellenforradalmárok lőtték le!” „A probléma az, hogy én nem hátba kaptam a golyót, hanem szembe, de ha azok lőttek le, akkor én tulajdonképpen mártír vagyok. Akkor miért is vagyok itt?” Ezt a témát rögtön be is fejezte.

– Amikor először találkozott a menyasszonyával, Marika nagyon megszidta?
– Marika, aki a mai napig a feleségem, minden áldott nap bejött a kórházba. Amikor az oroszok másodszor is támadásba kezdtek, akkor is. Maga a csoda, hogy nem lőtték agyon. Az oroszok mindig hajnalban támadtak, négy óra tájban. Aznap a másodévesek is operáltak, a harmadévesek pedig segítettek az amputációnál. Elképesztő, hogy milyen hősiesen dolgoztak. A fejemnél feküdt egy féllábú orosz összeégve. Borzasztó állapotban volt, és félholtan az anyját hívta. Tudtuk, hogy az oroszok november 7-ig befejezik, mert a nagy októberi szocialista forradalmat meg kell ünnepelni a győzelemmel, örömet kell szerezni Hruscsov elvtársnak. Szereztek is. Miután a fegyverek elhallgattak, megjelentek a kórházban az oroszok a sebesültjeikért. Azt a rémületet az arcukon, amikor meglátták a saját bajtársaikat! Valamit tudhattak. Például hogy Sztálin a németországi hadifoglyokat egyenesen a Gulagra vitette, és nem haza. Nem sokkal ezután civilek jelentek meg a kórházban, mondván, hogy kórlapokat vesznek föl, és elkezdődik a konszolidált kezelés.

Aki odaadta nekik a személyi igazolványát, föltették egy hordágyra, és elvitték. Nekem semmi gyanús nem tűnt föl, de a szöszke kis ápolónő elmesélte, hogy elviszik a sebesülteket, de ők sem tudják, hová. Ha hozzám is odamennek, ne adjam oda a személyimet. Jöttek is. Mondtam nekik, hogy nincsenek nálam az irataim. Nem baj, diktáljam az adataimat. Leráztam őket, mondván, hogy most rosszul érzem magam, jöjjenek vissza később. Szerencsére három barátom épp akkor jött be látogatni. Mondtam, baj van, keressék meg a nővérkét, és kérjék el a ruhámat.

Fölöltöztem, és az illetékes „adminisztrátor” mellett kilógtunk a kórházból, bár nekem akkor még szörtyögött a tüdőm. Az Üllői úton mentünk, ahol az oroszok szedték föl a halot­taik maradványait, amit a tankok elkentek a flaszteron. Egy teherautóra lapáttal hajigálták föl… A barátaim bevittek a lánykollégiumba, másnap pedig fölkísértek a nagymamámhoz a Gellérthegyre, de útközben köhögési roham tört rám. A sebem fölszakadt, bevérzett, a bal tüdőm leállt. Anyám értem jött, és hazavitt Derecskére. A főnöke javasolta, hogy vigyenek a barátjához, a debreceni tüdőklinika vezetőjéhez. 1957. ja­nuár 2-án bevittek, 11-én operáltak, 18-án hazaengedtek. Február közepén az egyetemre is visszamehettem, áprilisban már barlangásztam.

– Mi lett az átlőtt kabátjával?
– Az sokáig megvolt! 1956 decemberében édesanyámmal vonattal mentünk haza, és a fülkében pufajkás tisztek is utaztak. A kabátomon meg ott éktelenkedett a nagy lyuk. Elölről nem lehetett látni, mert a gallér eltakarta. Úgy kellett ülni, hogy ne lássák. Aztán édesanyám befoltozta, abban jártam végig az egyetemet. Az ingem mindkét oldalon lyukas és véres lett. Anyám kimosta, és a megtorlás miatt sokáig a szekrényben őrizte eldugva. Aztán nekem adta, én meg a Terror Házának, amikor ’56-os relikviákat kértek.

Hirdetés

Kiemelt

A média választja az elnököt?

A liberális média a jelek szerint tanult Donald Trump győzelméből az óceán túlpartján: nem elég pocskondiázni, lehúzni a sárba, ütni kell, amíg életjelet mutat.

Poszt-trauma

Bróker-ügy: Kulcsár leülte, a szocialisták megúszták

Pedig több ismert szocialista politikust is hírbe hoztak a botránnyal.

Szavazás: magyar lett az Év EP-képviselője

Már tavaly is döntős volt. Vajon ki lehet az?

Alföldi Róbert hazudik

Azt állítja, soha nem politizált direkten a színpadon.

Megalázó sms-eket küldözgetnek a HírTV vezetői a távozóknak

Tovább bomlik Simicska tévéje.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!