– Az 1956-tal kapcsolatos története 1950-ben kezdődik. Sőt a forradalomig már megjárta a poklok poklát.
– Nagyon alapos indokaim voltak arra, hogy gyűlöljem a rendszert. Apám hadifogságba került, édesanyám négy gyermekkel maradt egyedül. A nővéremet tizenhat és fél évesen magatehetetlen állapotban, egy ajtólapon hozták haza a szovjet tiszti szállásról… 1948-ban, tizenöt évesen részt vettem az ellenállási mozgalomban, ám az egymástól elszigetelt ellenállási sejteket felszámolták, így 1950. január 9-én letartóztattak minket is. A vezetőnket, aki tiszthelyettes volt, felakasztották. Engem bevittek a katonapolitikai osztályra, és úgy vallattak, hogy a hüvelykujjam körömházába bevertek egy szeget. Éreztem, ahogy a fájdalomtól a vizeletem végigcsorog a lábamon. A cellában a priccsen feküdve, pokróccal takarózva mindig kint kellett lennie a kezünknek, és azt a cirklin benézve rendszeresen ellenőrizték. Azért volt kötelező így feküdni, mert jó néhány bajtárs – nem bírva a fizikai és lelki kínzásokat – úgy vetett véget az életének, hogy a priccs vasával feltépte az ütőerét, és a pokróc alatt elvérzett. A vallatásokon néhány fogamat kiverték. Először nyolc évet kaptam, másodfokon pedig, tekintettel arra, hogy 17 éves se voltam, levették a büntetésemet öt évre. Az öt évet a ceglédi fiatalkorúak börtönében kezdtem letölteni. Amikor a 18. évemet betöltöttem, bányász rabtáborba, a bakonyi Kisgyónba kerültem. Hogy a hatékonyságot növeljék, kitalálták, hogy aki a föld alatt száz százalék fölött teljesít, annak a beszélője nem fél óra lesz, hanem egy óra, illetve a hozzátartozója nem egykilós, hanem kétkilós csomagot vihet neki. Negyedévente egy levelet lehetett írni, legfeljebb 32 sorosat. A jól teljesítők viszont 64 sort írhattak.
– Milyen volt a kapcsolatuk az őrzőikkel?
– A smasszerek ferde lelkű emberek voltak. A pihenőjükben egy nagy molinóra az volt kiírva: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Volt egy különösen kegyetlen őr a bányában, aki rendre megakadályozta azt, hogy a látogatásra érkező édesanyák beszélhessenek a gyermekeikkel. Lent, a bányában rendszeresen fadarabot lökött a csillék elé, mert tudta, hogy ha az a tízmázsás terhével kisiklik, csak irtózatos erőfeszítésekkel lehet visszatenni a sínre. Valaki a rabok közül megelégelte ezt, és a sötét vágatban egy szívlapáttal hatalmasat sújtott az őrre. Az ávósok napokig keresték, ki volt a tettes, de nem találták meg az elkövetőt. Senki sem sejtette, hogy ki tehette, így újraindították a termelést. Szétszórtak minket. Én Oroszlányba, majd Ajkacsingerre kerültem. Aki száztíz százalék fölött teljesített, annak a büntetéséből a túlteljesítés arányában leírtak néhány napot. Több mint négy hónapot lefaragtam az ötéves büntetésemből, így 1954 augusztusában szabadultam. A fővárosba érkezve rögtön jelentkeznem kellett a kerületi rendőrségen. A politikai tiszt nyájasan fogadott, cigarettával és kávéval kínált. Azt mondta, hogy folytathatom a tanulmányaimat, sőt a segítségükkel diplomát is szerezhetek, feltéve ha időnként jelentést adok nekik. Amikor azt mondtam, hogy nem vállalom, azonnal megváltozott a hangnem. „Te rohadt fasiszta, takarodj a szobámból!” – ordított rám, nyálát az arcomba fröcsögve. Szigorított rendőri felügyeletet kaptam, és kényszermunkahelyemként a dorogi nyolcas aknát jelölték ki.
– Figyelhették azt is, hogy a magánéletében, szabadidejében mit tesz?
– Minden vasárnap délelőtt be kellett mennem a rendőrségre. Elém tették a Szabad Nép egyheti példányait, át kellett olvasnom a vezércikkeket, majd a tartalmukat vissza kellett mondanom. Újra be akartak szervezni, de mivel ismét nemet mondtam, az ország legvacakabb, vizes, sújtóléges bányájába, Tatabánya–Síkvölgybe helyeztek át. Az 1,62 méteres vágatokban gyógyszerszenet bányásztunk. 45-50 fokos melegben, térden állva pakoltuk a kaparószalagot, rövid nyelű lapáttal szórtuk a szenet a csillékbe. Aztán munkaszolgálatos katona lettem Miskolcon, bányában. Nagyon kellett az ingyen munkaerő.
– Hol érte az 1956-os forradalom híre?
– A katonaságnál. Huszonketten voltunk egy nagy teremben, mind Budapestiek. 23-án este tudtuk meg, hogy forradalom van Budapesten. Egyikünk tudott vezetni, és szólt, hogy beül az egyik teherautóba és felmegy Pestre, csatlakozni a forradalmárokhoz. A teherautóval nagy erővel nekimentünk a dróthálónak, így jutottuk ki. Mind a huszonketten! Gödöllőnél elfogyott az üzemanyag, így 25-én hajnalban érkeztünk a fővárosba. A Böszörményi úton, egy kiürült rendőrlaktanyában megalakult az első magyar nemzetőr század. Volt egy Csepel motorkerékpárom, így összekötő lettem a Böszörményi úti laktanya és a Széna tér között. Október 28-án levelet vittem a Széna térre, ám ott sem Szabó bácsit, sem a helyettesét, Ekrem-Kemál Györgyöt nem találtam. Kérdeztem egy ott lévő sráctól, mikor lesz ott a parancsnok. Úgy egy óra múlva – mondta a vagány kiskölyök. Mansfeld Péter volt az. Leültem beszélgetni vele a metró lerobbantott kerítésénél a szüleiről, a családról. Bűbájos volt, lángolt benne a hazaszeretet. „Az édesanyám ragaszkodott hozzá, hogy maradjak otthon. Te talán otthon maradtál volna a mamád szoknyájánál?” – kérdezte tőlem. Nem válaszoltam, mert akkor el kellett volna mondanom a börtönéveimet is, úgyhogy inkább a lányokra tereltem a szót. El is vörösödött. Aztán megérkezett Ekrem-Kemál György. 29-én jött egy telefon, hogy egy Agárdi utcai barokk villából lövöldöznek a pékségbe tartó járókelőkre. Egy Dodge-dzsal elindultunk, hogy leszereljük őket.
A villába behatolva azonban egy golyó eltalálta a csuklómat, felszakította az ütőeret. Egy fregolin száradó inggel bekötötték az alkaromat, és az Alkotás utcai sportkórházba vittek. „Nincsen vérplazmánk, de izmos fiatalember, biztosan túléli” – hallottam még a műtőben, aztán csak másnap tértem magamhoz. Egy gyönyörű, zeneművészeti főiskolára járó önkéntes nővér ült mellettem. Egyre több időt töltött az ágyamnál. Egymásba szerettünk.
– Hogyan ért véget a forradalom az ön számára?
– November 6-án az orvosok figyelmeztették a betegeket, hogy jönnek a pufajkások és a lőtt sebbel kezelt betegeket hasábfaként lökik fel a teherautókra. Aki tudott mozogni, elmenekült. Decemberig egy disszidált, ismerős család Beethoven utcai lakásában húztam meg magamat. A szerelmemmel megtartottuk az esküvőt. A falakra sok helyütt ki volt írva, hogy MÚK, a „márciusban újra kezdjük” felhívás rövidítése. Készültünk mi is: gyűjtöttük a lőszert és a fegyvereket. Azonban olyan mélyen megfélemlítették az embereket, hogy nem volt semmilyen újrakezdés. 1958. október 8-ig tartott a boldogságunk, akkor éjjel értünk jöttek. Újból kezdődtek a kegyetlen verések. Közölték velem, hogy fel fognak kötni. Egy hamis fotót mutattak, amelyen épp gépfegyverrel támadom a pártházat. A halálraítéltek zárkájában jutott eszembe, hogy október 29-én kórházba kerültem, így nem is lehettem a pártháznál. Miután meghallgattak, a dühtől vezérelt pufajkások iszonyatosan összevertek. A veréstől a gerincem megsérült, így térdtől lefelé lebénult a bal lábam. A tárgyaláson megtudtam, hogy a börtönbe került feleségem a kihallgatások idején elvetélt. Mivel mindent magamra vállaltam a feleségem helyett, ő szabadulhatott, de elmegyógyintézetbe vitték.
– Ön az 1960-as amnesztiával szabadulhatott. A felesége egyszer egyedül volt otthon, amikor két levelet kapott. Az egyikben arról értesítették, hogy kizárták az ország összes zeneiskolájából, a másikban pedig arról, hogy már nem lehet gyermeke. Veronka erre a vonat elé vetette magát…
– Azóta nem tudom kimondani a Miatyánkban azt a részt: „megbocsátok az ellenem vétkezőknek”. Mindig mindenkiben őt kerestem. Csak tizenhat évvel később nősültem meg. A második feleségem és a lányunk is zenetanár. Huszonhat munkahelyem volt. Segédmunkásként, kazánfűtőként dolgoztam, Pilisvörösváron a latrinákat pucoltam. De egyik munkám sem volt rosszabb, mint a börtönben eltöltött évek. Végül 1973-ban, a műszaki egyetem kazánfűtőjeként az életemet kockáztatva megakadályoztam a kazánház, így a fél egyetem és a kollégium felrobbanását. Rektori, miniszteri dicséretet és egy hét fizetett szabadságot kaptam. Még a pártba is be akartak léptetni, amit nyilvánvalóan visszautasítottam. 1990-től a lakatosüzem vezetője lettem.
– A rendszerváltozást követően sohasem találkozott egykori vallatóival?
– Dehogynem. Huszonöt éve a Felső Zöldmáli utcában lakom, és a szemben lakó szomszédom Biszku Béla volt. Akárhányszor megláttam, igyekeztem elkerülni, mert ismerem magamat. Mondták is rám fiatalkoromban, hogy előbb jár a kezed, mint a szád. Egy alkalommal viszont az utcai kőfal mellett haladtam, amikor a kapun kilépett elém hófehér ruhában, krokettütővel a hóna alatt, majdnem össze is ütköztünk. Elöntött a vörös köd, ökölbe szorítottam a kezem, megfeszült az izmom. Egész életemben fizikai munkás voltam, van bennem kraft. Ha én megütöm, meghal. Mondtam közben, ami a szívemen meg a számon kifért: rohadt, aljas gazember…Tömeggyilkos… Bevallom, szándékomban volt, hogy ököllel megütöm, de egy belső hang azt mondta: Tibor, nem lehetsz olyan, mint ők voltak… Szemen köptem.
– Húsz tablójával járja az országot és előadásokat tart iskolásoknak, gimnazistáknak. Átérzik a mai gyerekek mindazt szenvedést, amelyen ön átment?
– Előfordult, hogy a lányok zokogtak az órán. Egyszer, talán öt éve Oroszlányban egy gyerek felállt és azt kérdezte: „Ön részese volt a forradalomnak. Hogy lehet, hogy egészen mást mond, mint amit itt mi a történelemórán hallunk?” Amikor később leszedtem a börtönrelikviákat bemutató tablókat, odajött hozzám a történelem-tanárnő. Elmondtam neki, amit hallottam. Azt válaszolta: „Higgye el, hogy ugyanazt mondanám, amit ön, de egyedül nevelem az egyetemista gyermekeimet, és féltem a munkahelyemet. Az igazgatónk ugyanis egy munkásváros párttitkára volt.”