– Jól látható a képen, hogy ön volt a legkisebb és talán a legfiatalabb a Corvin közi csoportban.
– Tizenhat évesen csak az egyik fiatal srác voltam a sok közül, aki részt vett a forradalomban. A képről senkit nem ismertem előtte. A ballonkabátos férfi a bécsi konvoj egyik kísérője volt, a másik a fotót készítette. Ők ketten csak bizonyítani akarták, hogy a szállítmány jó kezekbe került.
– Hogyan került a csoportképen látható emberek közé?
– Október 23-án munka közben hallgattuk a rádiót, tudtuk, hogy tüntetés lesz, és azt is, hogy Piros László, a hentessegédből lett belügyminiszter hol engedte, hol betiltotta a felvonulást. A Szilágyi Dezső téren dolgoztam, s amikor kiléptünk a kapun, épp előttünk haladt el a tömeg. Engem is magával ragadott az emberek lelkesedése, besodródtam közéjük. 1956 egy egész ország forradalma volt – kivéve a moszkovita csirkefogókat, akik bármi áron, de ott akartak maradni a húsosfazék mellett. Amiket az emberek az utcán kiabáltak, hogy„minden azért van, mert az oroszok itt vannak, ha nem lennének itt, akkor a kommunisták nem mernék ezt csinálni a néppel!”, az nekem nagyon ismerős volt, mert otthon is sokszor hallottam. Úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok, és csak nem fognak a szüleim megharagudni, ha kicsit később érek haza Pomázra. A Kossuth hídon keresztül a Parlament elé vonultunk. Mire kijöttem a börtönből, az a híd már nem létezett. Aztán a rádióhoz mentünk, utána a Sztálin-szoborhoz, hogy ledöntsük a diktatúra szimbólumát. Közben terjedt a hír, hogy lövik a testvéreinket a rádiónál! A Bródy utca sarkán egy fiatal, szőke hölgy feküdt a földön, nemzetiszínű zászlóval letakarva. Amikor felemelték, akkor láttuk, hogy a fél feje hiányzik. Mindenkit sokkolt a látvány. A falnál kiskatonákat sorakoztattak fel, akiket köpködtek az emberek, hogy nem szégyellik magukat, lehet, hogy az anyjuk vagy a testvérük itt van a tömegben. Akkor az egyik sírva megmutatta, hogy nincs is lőszerük.
– Önök hogyan jutottak fegyverekhez?
– Elkezdtük járni a pesti kerületi rendőrségeket, és mindenhol elmondtuk, hogy fegyvereket kérünk, mert az ÁVH-sok lövik a tömeget. Két helyen azt mondták, hogy erre nem kaptak parancsot, semmit sem adhatnak, mert abból hadbírósági ügy lesz. Mint később kiderült, Kopácsi Sándor, a rendőrfőkapitány megtiltotta nekik, hogy fegyvert használjanak a tüntetők ellen. Géppisztoly sehol nem volt, de puskát és lőszert sikerült szereznünk. Leraktuk a fegyvereket a Nemzeti Múzeum sarkánál, és teherautóval mentünk tovább. Akkor már tartottunk magunknál pisztolyt.
– Honnan tudta, hogyan kell használni?
– Harmadéves ipari tanulóként kaptunk honvédelmi oktatást, felszínes fegyverkezelési útmutatót, és gránátdobásra is jártunk. Egyébként abban a helyzetben perceken belül meg lehetett tanulni a fegyver kezelését. MHSZ-lerakatoknál is jártunk, onnan leventepuskákat hoztunk el. És láttuk, amint éjfél körül megjelentek az első szovjet páncélosalakulatok a Margit hídon.
– Senki nem kérdezte, hány éves, senki nem mondta, hogy otthon lenne a helye?
– Éjjel a Sztálin – mai nevén Árpád – hídnál jött egy szolgálati HÉV, és egy pomázi férfi azt mondta: „Látom, már alig állsz a lábadon, gyere, hazamegyünk.” Október 24-én hajnalban értem haza.
– Otthon kapott két nagy pofont?
– Nem. Jól bekajáltam és kialudtam magam. Másnap lelkiismeret-furdalásom volt, mert hallottuk a rádióból, hogy egész éjszaka tombolt a harc. Édesanyám nem akart elengedni, de 25-én reggel visszamentem a Kálvin térre. Akkor ott nem volt lövöldözés, de az emberek a Parlament elé akartak menni, hogy tiltakozzanak a vérontás miatt. Eltaposott emberek feküdtek a földön, akikre rámentek a harckocsik. Lapáttal kaparták össze őket. Mind fiatalok voltak. Közben megérkezett három orosz tank. A katonáknak elmagyarázták, hogy mi egyszerű munkásemberek vagyunk, és nem fasiszták. Hajlandók voltak velünk jönni a Parlament elé, többen felmásztak a harckocsikra, én gyalog mentem utánuk. Óriási tömeg volt. Még nem értem oda a Földművelésügyi Minisztérium elé, amikor az első lövések eldördültek. Rafináltak voltak, mert amikor elhallgattak a lövések, és az emberek fehér zsebkendőt lengetve próbáltak elmenekülni a térről, akkor megint lőttek.
– Megvárták, míg fölállnak?
– Pontosan. Ezt megcsinálták háromszor. Egyszer csak egy teljesen más hangú, rövid géppuskasorozatot hallottunk. Aztán az egyik harckocsi, amelyik odavitte az embereket, leadott egy lövést a minisztérium felé. Akkor fejeződött be a mészárlás. Senki nem tudta, hogy kik lőttek géppuskával. Azóta ennek már irodalma van, de addig maszatoltak, míg kimondták, hogy ennyi idő távlatából már nem lehet pontosan megállapítani, kik a felelősök. Dehogynem! Még hosszú ideig éltek! Megvárták, míg ágyban, párnák közt halnak meg, pedig mást érdemeltek volna. Délután a Parlamentnél még sokáig hordtuk a sebesülteket, aztán a halottakat próbáltuk azonosítani az igazolványuk alapján. Este eszembe jutott, hogy a főnököm a Népszínház utcában lakik, gondoltam, elmegyek hozzájuk aludni. Ha otthon vannak, lehet, hogy másként alakult volna az életem… A József utcába betévedt egy harckocsi, amelyet a srácok egy Vécsey-gránáttal hatástalanítottak. Megkérdeztem, kik ők, honnan jöttek, melyik csoporthoz tartoznak, és csatlakoztam hozzájuk. Corvin köziek voltak. Az éjszakát egy lépcsőházban töltöttük, ülve aludtunk, fegyverrel. Másnap a közeli munkásszállóról hoztunk át a pincébe ágyakat, matracokat. Attól kezdve az volt a bázis. November 4-ig ott voltam a csoporttal.
– Lőtt is? Részt vett a harcokban?
– Néhány héttel később ez után a kérdés után én nagyon sok verést kaptam a kihallgatóimtól. Azt tudom mondani, hogy azok közül, akik abban az időben fegyvert vettek a kezükbe, az maradt életben, aki előbb lőtt.
– Mi volt a feladatuk?
– Hogy távol tartsuk a páncélosalakulatokat, nehogy hátba támadják a parancsnokságot. Az üzletek elé is folyamatos őrséget kellett állítani, nehogy valakinek eszébe jusson az önkiszolgálás. A 28-i déli tűzszünet a Práter utcában ért minket. Másnap megkaptuk a nemzetőr-igazolványokat, a fegyvertartási engedélyt, a karszalagot és a felhatalmazópapírokat. A rendőröket a kapitányságokon kellett rábeszélnünk a hathatós együttműködésre. Volt, ahol sikerült, volt, ahol nem. Senkit nem lehetett kényszeríteni. Délelőtt Wittner Marikáékkal a kőbányai Gergely utcai kapitányságot is lefegyvereztük. A csoportképen látható két férfi, akik egy halott papot hoztak fel Monorról, hogy a családi sírboltban temessék el. Később megzsarolták őket, azt mondták, minél több embert ismernek fel a fotóról, annál biztosabb, hogy megmenekülnek. Ezért azt állították, hogy mi öten részt vettünk a Köztársaság téri eseményekben, pedig akkor mi a Gergely utcában voltunk, amit egy akkor szolgálatban lévő rendőr századosnő igazolt is. A két monori férfit becsapták, 1959. február 26-án felakasztották őket. November 3-án délután kikönyörögtem Kiss Karcsi csoportparancsnoktól, aki a képen is rajta van, hadd menjek haza fürödni, átöltözni. Otthon mondtam édesanyámnak, hogy véget értek a harcok, néhány nap múlva hazajövök. Hiú ábránd volt. Este fegyverrel a kézben feküdtünk le, aztán 4-én hajnalban megindult a támadás.
– Hogyan bukott le?
– Egy falumbeli párttitkár, Dusán Bulity beazonosított a csoportképről, és feljelentett a szentendrei pártbizottságon.
– A Kádár-féle úgynevezett fehér könyv 1957 januárjában jelent meg Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben címmel. A kommunista propaganda célja az volt, hogy minden mocskot rákenjenek 1956-ra, hogy bebizonyítsák, Magyarországon ellenforradalom zajlott.
–1957-ben az Aradi utcában elém tették a fehér könyvet, benne a Vajdahunyad utcában készült csoportképpel. Az lett a végzetünk. Hiába mondtam, hogy fogalmam sincs, kik azok az emberek, akkor találkoztam velük először, nagyon megvertek. A Vajdahunyad utcai házba naponta kimentek a nyomozók, mutogatták a fotót az ott lakóknak, és volt, aki félelmében mondott neveket. Egy hétig együtt élt a csoport a ház lakóival, sok mindent tudtak, például azt is, hogy a szomszéd házból kaptuk a benzint a Molotov-koktélhoz. A Wittner Mária-per öt tagját a fotó alapján ismerték fel.
– 1957. július 21-én tartóztatták le, és hat és fél évig haza sem engedték.
– Az elsőfokú tárgyalás 1958 júliusában volt, a Nagy Imre-per után. A legkeményebb bírót kaptuk, Tutsek Gusztávot, aki egymaga 145 embert akasztatott föl!
– Végül Wittner Máriát és még három társukat halálra ítélték, ön 13 évet kapott. Hová szállították az ítélethirdetés után?
– Vácra, ahol nagyon súlyos beteg lettem, ugyanis november 4-én hajnalban megsebesültem. Először én, aztán Wittner Marika is. Őt a Péterfy Sándor Utcai Kórházba vitték, engem a szemészeti klinikára. A műtőben kiszedték a szilánkokat a fejemből, és összekapcsolták. Valószínűleg maradt benne néhány darab, mert amikor a nyomozás folyamán rávertek, megsérült egy ér, és epilepsziás lettem. Viszont ennek és édesanyám többször beadott kérelmeinek köszönhetem, hogy félidőben szabadon engedtek. Wittner Marinak az volt a szerencséje, hogy 19 éves volt. Ha 20 lett volna, felakasztják. A nagy amnesztiánál se őt, se engem nem engedtek ki, mert fegyveres harc résztvevői voltunk. 1963-ban ketten is szabadultak a csoportunkból – ők nem voltak rajta a fényképen. Engem 1963 októberében csak feltételesen engedtek ki, és öt évre felfüggesztették a hátralévő hat évemet. Folyamatosan rendőrségi megfigyelés alatt álltam, számítottak rá, hátha teszek valamit. Visszamentem a cégemhez, ahol ölbe kaptak, úgy vittek be a felvételi irodába. Később a koponyasérülés miatt nem engedélyezték tovább a villanyszerelést. Víz-, gáz- és fűtésszerelőként egy építőipari szövetkezethez vettek föl, ahol rögtön azzal kezdtem, hogy főnök, baj van, engem 1956 miatt börtönbe zártak. „Na, szakikám, mondok én magának valamit. A művezetőm Kistarcsán volt, a technikusom Recsken, az írnokom jezsuita pap. Akar csatlakozni ehhez a társasághoz?” Szívesen, mondtam. Évek óta tudom, hogy egy ma már milliomos, dúsgazdag vállalkozó folyamatosan jelentett rólunk. Jól ismerem, ő is pomázi. Egy évvel alattam járt iskolába, ők ballagtattak minket. Endrei volt a fedőneve.