A debreceni Biokémiai Intézetet is alapító kutató munkásságával kezdődött a biokémia a cívisvárosban. 1931–32-ben Berlinben, majd 1933-ban Londonban dolgozott egy-egy évig. Az itt eltöltött évek eredményeként a szénhidrátanyagcsere-folyamat számos termékét írta le. Nevéhez fűződik a tankönyvekben is megtalálható klasszikus vegyület, a fruktóz-I-foszfát, a Tankó–Robinson-észter felfedezése. A múlt század ötvenes éveiben bekapcsolódott a nukleinsavak kutatásába. Kiválóan beszélt nyelveket – még oroszul is megtanult –, de ez sem mentette meg attól, hogy egy rokoni szívességből kapott Opel miatt a kémelhárítás rászálljon. Kémnek hitték, természetesen nem volt az.
Egy alkalommal síelés közben a tanítványa arról faggatta Tankó professzort, hogy szerinte miért volt számos filozófus pesszimista és elkeseredett. „Pesszimisták voltak, mert nem voltak biokémikusok, nem ismerték a kísérletezés örömteli izgalmát a feltételezéstől a megvalósulásig. És mert nem síztek…” – olvasható egy visszaemlékezés a Virágos Márta szerkesztette kötetben. Az iskolateremtő professzor a manuális munka terén is kiváló volt, egy idő után senki sem csodálkozott azon, hogy intézetének nyolc méter magasan lévő ereszcsatornáját maga javította precíz rendszerességgel minden ősszel. Egy alkalommal egy járókelő az ősz hajú „mestert” fel akarta fogadni saját házának javítására. Nem vállalta.
Az intézetalapító tiszteletére az egyesület kétévente Tankó Béla-díjjal jutalmazza azokat a legsikeresebb kutatókat, akik eredményeiket döntően itthon érték el.