Törékeny kisrigó. Csöpp kislány, akit most a nyakától a bokájáig fekete fodrászkendő borít. Hatalmas fekete hajkoronája az arcába fésülve, az alól figyeli feszült csendben, ahogyan körülötte a földre hullanak a lenyisszantott tincsek.
– Nem sajnálod levágatni a hajad? – nézek rá kérdőn, de csak a fejét ingatja.
– Még rövidebb frizurát szeretett volna, de nincs szívem levágni ezt a gyönyörű haját – válaszol helyette Ildi, a fodrász, aki egy szigetszentmiklósi fodrászszalonból érkezett kollégáival Környére, a jótékonysági hajvágásra.
Zsuzsi, mert ez a neve a kisrigónak, egész éjjel alig aludt. Tegnap mondták neki a nevelőszülei, hogy ma fodrászhoz viszik. Zsuzsi már elmúlt négyéves, de még sosem volt igazi fodrásznál, eddig mindig az anyukája vágta a haját. Tavalyig az igazi, most meg Gabi anyu.
Gabi három kicsivel érkezett a jótékonysági hajvágásra. A huncut mosolyú Jocika, Zsuzsi testvére a lábával kalimpál egy széken. Frissen zselézett frizurája elárulja, ő már túlesett a procedúrán. Gabi örökbe fogadott kislányával, Nikivel együtt vidáman majszolja az ajándékba kapott nyalókát, fültől fülig maszatosak.
A legtöbb gyerek határozott elképzeléssel érkezik. A fiúknál a felnyírt haj, a lányoknál a lokni és a tincses fonás most a leginkább trendi – mondja a jótékonysági hajvágás ötletgazdája, Kurucz Erika. Testvérével, a szintén fodrász Kurucz Ágnessel évek óta járják az országot, hogy szaktudásukkal egy kicsit ők is hozzájáruljanak a nehéz sorsú gyerekek boldogságához. Eleinte a fóti gyermekvárosba mentek el így karácsony előtt néhány baráttal, fodrásztanulóval, aztán jött az ötlet, hogy meghirdetik a lehetőséget, hátha mások is úgy gondolják, szívesen áldoznak az életükből néhány órát erre a célra. Közben Erika az egyik vendégétől hallott a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltatóról, amely az országban több helyütt, így Komárom-Esztergom megyében is működtet gyermekotthonokat, segít nevelőszülőket. A kezdeményezéshez az évek során egyre többen csatlakoztak – nem csak fodrászok –, így a program ma már sokkal inkább egy gyereknapi rendezvényre emlékeztet, lufihajtogatással, arcfestéssel, csillámtetoválással, bohóccal.
A kétéves Tomika éppen a bohóclány piros szivacsorrát gyűrögeti elszántan. – Nem szabad – szól az anyukája, aki, mint megtudom, Tomikával együtt összesen hat gyereket nevel.
– Ketten vér szerinti gyerekeim, négynek a nevelőszülői vagyunk a férjemmel – mondja Erzsi, kezében egy egészen kicsi babát tartva. Mint kiderül, az alig öt hónapos Luca, ahogyan Tomika is, a születésük után, a kórházból kerültek hozzá. Egyik kicsiről sem mondott le az édesanyjuk, ezért nem adhatók örökbe.
– Addig lesznek nálunk, amíg a vér szerinti szüleik nem rendezik a helyzetüket. Kéthetente van kapcsolattartás, és Lucához rendszeresen jön is az anyukája, Tomikát viszont jó, ha kéthavonta látogatják. A két nagyobb nevelt gyerekünk számára már talán közelebb az idő, hogy hazamehessenek. Ők két éve élnek velünk, ki kellett emelni őket a családjukból a rossz körülmények miatt. Nekünk ők az első nevelt gyerekeink. A saját lányaink már elmúltak tízévesek, amikor úgy döntöttünk, jó lenne más gyerekeknek is megadni mindazt, amit nekik meg tudunk adni. Azt hittük, felkészültünk arra, ami majd vár ránk, de erre nem lehetett. Ezeknek a gyerekeknek nemhogy az nem volt természetes, hogy mindennap meg kell fürdeni, de az első időben úgy ettek, mint a sáskák. El kellett venni előlük az ételt, nehogy megbetegedjenek, mert egyszerűen nem hitték el, hogy másnap, harmadnap, sőt mindig lesz elegendő ennivaló. Még most is összeszorul a szívem, ha a kezdeti időkre gondolok – meséli Erzsi, mielőtt a nevelt lányait szólítják a fodrászok.
A kisrigó közben majdnem elkészült, Ildi az utolsó simításokat végzi a hajkölteményén. A másik két kicsi, Niki és Jocika már türelmetlen. – Mehetünk a bohóchoz – nyaggatják Gabit, de ő nyugalomra inti őket.
– A testvérek négy hónapja vannak nálunk. Olyan helyről emelték ki őket, hogy hozzájuk képest mi nagyon jól élünk, pedig mi is csak egy átlagos magyar család vagyunk. Megdöbbentő látni, hogy amint jobb körülmények közé kerülnek a nehéz sorsú gyerekek, látszólag nagyon gyorsan törölnek mindent a múltjukból. Egyetlen dolgot kivéve, a kötődést a szüleikhez. Zsuzsi rendszeresen emlegeti az anyukáját, Jocikának inkább az apukája hiányzik – mondja Gabi, akiről kiderül, hogy már több mint tíz éve nevelőszülő. Az első kicsit, akit elhelyeztek nála, annyira megszeretették, hogy amint lehetett, örökbe is fogadták a férjével. Így lettek két örökbe fogadott és két nevelt gyerek szülei.
A nevelőszülőség persze a legtöbbször csak átmeneti időre szól. Mint a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató Komárom-Esztergom megyei vezetője, Barta László is hangsúlyozza: a cél, hogy a gyerekek minél előbb visszakerüljenek a saját családjukba. Amíg a szülők nem rendezik a soraikat, a gyerekeknek is az a jó, ha családban élnek, és nem gyermekotthonokban. A megyében most körülbelül nyolcvan gyerek lakik nevelőszülőknél és hetven lakásotthonokban, de folyamatosan igyekeznek népszerűsíteni a nevelőszülői munkát, hogy mind többen vállaljanak, akár a saját gyermekük mellett, nevelt gyerekeket.
Mialatt egy csendesebb helyet kerestünk a beszélgetéshez, László mögött egy pókembernek maszkírozott kisfiú csendben a sarokba felhalmozott adománycsomagok közelébe osont. Villámgyorsan felmérte a terepet, és már vitte is az egyik szatyorból kikandikáló, fémesen csillogó kisvonatot. Azt, amit éppen az egyik kollégám gyerekei küldtek ajándékba. Az ajándékozóknak megüzentem: a kisvonat jó kezekbe került.