„Nagyon nehéz definiálni a memóriát, hiszen a legújabb kutatások szerint az emlékezet nem úgy működik, ahogy azt a hétköznapi életben gondoljuk. Ez nem egy nagy tárhely, ahol az emlékeket elraktározzuk, hanem egy bonyolult rendszer, ami attól függően, hogy mi a feladat, eltérően működik” – tájékoztatott Racsmány Mihály, az International Conference on Memory (ICOM) 2016 rendezvény egyik szervezője.
A Műegyetem Kognitív Tudományi Tanszékének docense szerint ma már tudjuk, hogy az információk, élmények nem abban a formában válnak emlékké, ahogy azokat megéltük. A látó-, halló-, tapintó- és más érzékelőrendszerek feldolgozzák az élményeket, abból egyfajta reprezentációt készítenek, amely lényegében információtöredékek lenyomata. Emlékezésünk során ezekből a töredékekből konstruálunk emléket. Amikor ismét felidézzük ezt az élményt, akkor az első előhíváskor létrehozott reprezentációt használjuk. Az utóbbi évek izgalmas kutatási eredménye, hogy az előhívás, vagyis az emlékezés megváltoztatja magát az emléket.
Korábban azt hitték, hogy az előhívás csupán azt ellenőrizte, sikeres volt-e a tanulás. Henry L. Roediger amerikai pszichológus kiemelkedő eredménye, hogy maga az előhívás a hosszú távú tanulás. Ha tartósan akarunk valamit rögzíteni, akkor egyszer kell megtanulni valamit, majd többször, különféle ingerekkel kell előhívni a számunkra fontos információt. Ezzel húsz-negyven százalékkal jobb eredmény érhető el, mint a folyamatos újratanulással. Ennyin múlik, hogy valaki kettest vagy jelest kap az egyetemi vizsgán.
De miért felejtünk el fontosnak hitt dolgokat? Mert az előbb említett információtöredékek vannak a fejünkben, amelyek sérülhetnek. Amikor azt hisszük, valamit elfelejtettünk, lehet, csupán arról van szó, hogy nem férünk hozzá az emlék bizonyos részleteihez. Elképzelhető, hogy az élmények elraktározásánál fontos céljaink eltérnek azoktól, amelyeket most tartunk alapvetőnek. Utólag nem tudjuk megteremteni azt a szervező elvet, amivel az eredeti részleteket előhívhatnánk. Hiába volt valami fontos egykor, ha közben megváltozott a világról alkotott sémarendszerünk.
A konferencia egyik sztárelőadója, az amerikai Daniel Schacter szerint az emlékekben nem bízhatunk. Az emlékeknek nem az a céljuk, hogy pontos és megbízható leképezései legyenek a velünk történt eseményeknek. A feladatuk az, hogy a leghatékonyabban szelektálják életünk lényeges pontjait és azokat beépítsék a jövővel kapcsolatos döntéseinkbe: hatékonyan tudjunk kommunikálni, tájékozódni, megoldani hétköznapi feladatainkat és szimulálni a jövőt.
Meghatározó élményeinket abból a korból tudjuk előhívni, amikor azok először születtek. A legtöbb emlékünk, legalábbis amihez hozzáférünk, a 18 és 22 éves korunk közötti időszakból származik. Racsmány Mihály szerint ennek oka, hogy ekkor alakultak ki a felnőtt életünket alapvetően befolyásoló céljaink, viselkedési sémáink – ezt emlékezeti dudornak szokás nevezni az emlékek életkori eloszlását ábrázoló grafikonok formája miatt. A későbbi élmények ezekre épülnek. A következő években elkezdünk dolgozni, stabilizáljuk párkapcsolatunkat. Tetszik, nem tetszik, ekkortól a napjaink hasonló mederben zajlanak, kevés az egyedi esemény. Ugyanakkor ha a megszokott séma nem ad jó előrejelzést egy eseményre, az már izgalmas dolog, azt leképezi az idegrendszer, emléktöredéket készít belőle. Ahogy haladunk a korral, nyilván egyre kevesebb újdonság történik velünk. Amire szintén élénken emlékezünk, az a nagyon közeli múlt, mivel az aktuális céljaink segítik ezek elérését.
Azt már tudjuk, hogy az idegrendszeri hálózatok összehangolt működésének eredménye az emlékezés, ami nem köthető az agy egy kimondott területéhez. Napjaink izgalmas problémája, hogy az emlékezés miként vesz részt a jövő tervezésében, miként zajlik az érzelmi információk feldolgozása. Az emlékezés mechanizmusainak megértése a depresszió, a poszttraumás stressz szindróma kezelésében lehet segítségünkre. Szintén hasznos lehet a blokkolási, gátlási folyamatok megértése, mert választ kaphatunk a motivált felejtés okaira. Ugyancsak vizsgálni kell, hogy mi különbözteti meg a normális öregedéstől a patológiás folyamatok által befolyásolt emlékezetet – például az Alzheimer-kórt. Önmagában csak ezt a kórt, a hatására megváltozott emlékezeti működést nem lehet kutatni, az egészséges időskori emlékezet tükrében érthető meg a betegség. „Kezdjük megérteni, hogy mi az emlékezés idegrendszeri háttere, de a megértés újabb kérdéseket szül” – összegezte a magyar memóriakutató.
Budapesten a szakmai elit
Július 17–22. között Budapesten tartják a legkomolyabb nemzetközi memóriakutatási konferenciát, az ötévente megrendezett ICOM-ot, ahol ezer szakember, köztük a világ legjegyzettebb memóriakutatói beszélnek arról, amit az emlékezetről tudunk, illetve tudni érdemes. A hazai idegtudomány és kísérleti pszichológia elismerése, hogy a hatodik alkalommal megszervezett konferencia résztvevői Budapesten találkoznak. A kutatók többsége az Egyesült Államokból, Nagy-Britanniából, a skandináv államokból érkezett, de sokan jöttek Németországból, Hollandiából és a Távol-Keletről is.