Harvey Weinstein, Dustin Hoffman, Kevin Spacey, Marton László, Kerényi Miklós Gábor. Rendkívüli művészek, rendezők, tanárok, mondhatni zsenik a maguk területén – és erkölcsi szempontból bukott emberek.
Ők szerepeltek elsőként azon a szégyenfalon, ahová immár a világ minden tájáról naponta kerülnek fel nevek a szórakoztatóiparból, a politikai és a gazdasági életből, az oktatás vagy a sajtó területéről. Mindazok neve, akikről kiderült: molesztáltak, bántalmaztak, megaláztak, megerőszakoltak olyanokat, akik felett helyzetüknél fogva hatalmuk volt, akik kiszolgáltatottak voltak nekik.
A Weinstein-ügy kirobbanása óta sokan sokféle megközelítésből vizsgálták a napvilágra került zaklatási eseteket. Igyekeztek megválaszolni olyan fontos kérdéseket, mint hogy miért éppen most, évekkel, évtizedekkel az abúzust követően állnak nyilvánosság elé az áldozatok. Számos cikk, műsor foglalkozott azzal a – #metoo kampány miatt különösen aktuális – kérdéssel is, hogy azonos megítélés alá lehet-e venni a verbális agressziót, a zaklatást, a molesztálást és a szexuális erőszakot, illetve bántalmazást.
És olvashattunk, hallhattunk e botrányok kapcsán egészen hajmeresztő véleményeket is. Voltak, akik legyintettek az egészre, mondván, a művészvilág már csak ilyen szabados, szereposztó dívány mindig is volt. Mások, cinkosan összekacsintva az elkövetőkkel, jobb esetben lesajnálták, rosszabb esetben egyenesen hibáztatták az áldozatokat.
És akadtak – nem kevesen –, akik még akkor is bizton állították, hogy ez az egész nem szól másról, mint tudatos lejáratásról, amikor már áldozatok sora mesélt szégyenkezve a saját megpróbáltatásairól és megaláztatásairól.
Az ilyen megnyilvánulásokat hallva-olvasva érthető igazán, miért nem tanúsított eddig egyetlen lebukott zaklató sem őszinte megbánást: ha a társadalom egy része nem tartja elítélendőnek tettüket, miért fognák fel ők maguk a cselekedetük súlyát?
Ezek az emberek hozzászoktak, hogy azt csinálnak, amit akarnak, ha ingerenciájuk támad, melleket, combokat fogdosnak, nőket erőszakolnak meg vagy felnőtt férfiakat fenekelnek el. Legyen szó a „mostantól meleg vagyok” Kevin Spacey-ről, a szánalmasan, önmagát sajnáltató Marton Lászlóról vagy a vállfás elfenekelést „a különleges belső világok felszabadításával” indokoló Kerényi Miklós Gáborról, bocsánatkérésnek szánt gyalázatos magyarázkodásaikból csak egy nagyképű, arrogáns ember képe rajzolódik ki.
Ennek ellenére azonnali golyó általi halált, de minimum kasztrálást követelni a hatalmi helyzetükkel szexuálisan visszaélőkre ugyanolyan szélsőséges hozzáállás, mint felmentést adni az elkövetőknek.
Az erkölcsi zsinórmértéknek, amely minden okoskodáson túl segít a tisztánlátásban, mélyen, legbelül minden normális emberben ott kell lennie. Ez pedig nem mondathat velünk mást, mint hogy a hatalmi helyzetükkel szexuálisan visszaélőkkel szemben nincs tolerancia. Legyen szó rendező-színész, igazgató-titkárnő, professzor-hallgató vagy akár orvos-nővér kapcsolatról.
Azt pedig, hogy pontosan milyen jogi és közmegítélés alá kell esniük ezeknek a cselekedeteknek, az idő fogja eldönteni, mert abban szinte biztosak lehetünk, hogy a Weinstein-ügy fordulópontot hozott ebben a kérdésben, köszönhetően a közösségi média nyilvánosságának.
Nagyon úgy fest, hogy a jövő generációk éppoly hitetlenkedve és borzongva gondolnak majd azokra az időkre, amikor természetes volt a hatalommal való szexuális visszaélés, mint mi azokra a századokra, amikor evidencia volt, hogy a nőknek nincs szavazati joguk, és amikor bevett szokás volt, hogy az uraság kénye-kedvére használja szexuális tárgyként is a cselédet.