A győztes nem feltétlenül felel meg a szakmaiság követelményeinek, de látványos a fellépése és különlegesen öltözködik, viselkedik, a média ezért piedesztrálra emeli, a világ közvéleményét pedig olyannyira megosztja, hogy az emberek vagy imádják, vagy egyenesen utálják (lásd: Conchita Wurst).
Méltatlannak tűnhet a béke előmozdításáért tett erőfeszítéseket egy egyszerű show-műsorhoz hasonlítani, fontos történelmi személyiségeket celebekkel egy lapon emlegetni. A Nobel-békedíjat kiosztó norvég bizottság azonban saját maga tehet arról, hogy a nemes céllal megalapított díjat a világpolitikai szereplők közötti hatalmi játszma eszközévé silányította. A kitüntetés 1901-ben történt első átadása óta tudjuk, hogy a díjat nem mindig azok kapták, akik megérdemelték, akik tényleg tettek valamit a békéért. A politikai kitüntetettek, mint Willy Brandt vagy Lech Walesa esetében mégis elfogadhatjuk, hogy ha közvetlenül nem is járultak hozzá a béke megteremtéséhez, olyan politikai örökséget hagytak hátra, amellyel beleírták magukat a történelemkönyvekbe. Amikor azonban Barack Obama amerikai elnököt, Al Gore volt amerikai alelnököt, Mohamed el-Baradeit, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség korábbi vezetőjét, vagy az Európai Uniót tartja a béke legfőbb előmozdítójának a norvég akadémia, akkor nem gondolhatunk másra, mint hogy az oslói társaság tagjai szűk látókörűek és teljesen inkompetensek, illetve ismét felháborító politikai döntést hoztak.
Mivel az idei év legaktuálisabb témája a menekültválság, s a média sztárja a nyitott kapuk politikáját kihirdető Angela Merkel, egyáltalán nem csodálkozhattunk azon, hogy a Nobel-békedíj várományosaként beszélt a német kancellárról a nyugati sajtó. Szerencsére tévedtek. Ugyanolyan szégyenteljes döntés lett volna neki adni a Nobel-békedíjat, mint a háborúzó Obamának, akit elnöksége első évében díjaztak „a nemzetközi diplomácia megerősítéséért és a népek közötti együttműködés elősegítéséért tett erőfeszítéséért”. Nem vitatom: Merkel józan, mérsékelt, megfontolt, megbízható személyiség. Kedves, békés természetű asszonynak tűnik. Ráadásul az összes menekültet tárt karokkal fogadná, míg rá nem jön, hogy Németországnak is korlátozottak a befogadási képességei. Szép gondolatok és gesztusok, de érdemelnek-e Nobel-békedíjat? Avagy: méltó-e az elismerésre Edward Snowden, akinek a neve minden évben felmerül? Ő az az amerikai informatikus, aki – bár jó szándék vezérelte – megkárosította saját országát azzal, hogy bizalmas kormányzati dokumentumokat szivárogtatott ki a sajtónak, miután már Hongkongba menekült.
Örvendetes, hogy a norvég bizottság tagjainak idén megjött az eszük, és olyasvalakiknek ítélték a Nobel-békedíjat, akik tényleg a békés együttélés megteremtésén szorgoskodtak. Tunézia az egyetlen olyan állam, amely az öt évvel ezelőtt kezdődött, „arab tavaszként” ismert eseménysorozat után ugyan megszenvedte a maga terrortámadásait, de mégis a politikai és gazdasági stabilitás útjára tudott lépni. Mindez a demokratikus folyamat kialakításában részt vevő felek érdeme. Miközben a többi béketeremtő Szíria, Líbia vagy éppen Egyiptom szétzilálásával volt elfoglalva, Tunézia szépen, csendesen megmutatta a világnak, milyen is lehet az igazi béke.