A doppingolás, illetve az ellene folytatott harc a nemzetközi sportélet legkevésbé átlátható, egyúttal legálságosabb, legmocsarasabb területe. Ezért is megdöbbentő és egyedi az ennyire szilárd és kemény állásfoglalás. Hiszen megszoktuk, hogy aki lebukik, szinte minden esetben magányos elkövető – a pekingi olimpián ajzószer használatán ért ló esetében sem zártuk ki e lehetőséget –, még a szállítója és az orvosa is tágra nyílt szemekkel csodálkozik rá és ítéli el. Miközben a különösen fertőzöttnek vélt sportágakban a szakma, a közbeszéd, a közvélemény is úgy tartja, még komoly selejtező sem nyerhető tisztán, nemhogy világverseny. Más kérdés, hogy ha minden sportoló megszegi az írott szabályt, de egyikük sem az íratlant – azaz például nem használ öntőgépet, idegen vizeletet –, akkor a valós erőviszonyok, sorrendek érvényesülnek, csak éppen más, néha már-már abnormális abszolút számokkal. Napjaink némely ünnepelt klasszisa mintha nem is az emberi fajhoz tartozna; a maratoni győzelem athéni hírvivője még belehalt őrült futásába, a huszadik század sportbálványai már csak el-elájultak, földre roskadtak, manapság viszont többen csukott szájjal, oxigénadósság nélkül érnek célba, amikor éppen ki kellene szakadni a tüdejüknek, a szívüknek. Ha elvetjük, hogy létrejött egy mutáns közösség, a bajnokoké, akkor erre nincs más magyarázat, csak az orvosi háttér szakadatlan fejlődése. Ebben az esetben viszont vagy minden kiugró eredményt fanyalogva, kétkedve fogadunk, vagy leszögezünk két alaptézist: 1. az doppingolt, aki a doppingvizsgálaton megbukott; 2. az a dopping, ami a doppinglistán rajta van. Ha tartjuk magunkat ez utóbbihoz, felhőtlenül örülhetünk a győzelemnek, és kevésbé fáj a vereség. Például a kínai úszó, aki 1994-ben megfosztotta veretlenségi sorozatától Egerszegi Krisztinát, nem felpumpált jeti, hanem sokat edzett sportoló, akinek elhisszük, mert hisz ő mondta, hogy a teknőcvér rendszeres fogyasztása segíti.
Attól azonban, hogy konkrét személyekkel szemben nem fogalmazunk meg gyanút, nem bizonyítható vádakat, pontosan tudjuk, hogy a dopping a modern professzionális sport kiküszöbölhetetlen eleme, emellett elképesztő hozamú és volumenű üzlet. Az igazán hatékony és elfedhető szerek csillagászati ára pedig éppen a fent említett magányos elkövető esetét teszi életszerűtlenné. Nemhogy egyetlen sportoló, de egy kisebb műhely, szakosztály, klub sem rendelkezik azokkal a pénzügyi, sport- és orvosi szakmai forrásokkal, amelyekből olimpiai bajnoki címek erednének. Azokhoz szélesebb alapok szükségesek.
Szóhasználat kérdése, hogy a bevett fordulatnál maradunk-e: állami szintű doppingolás. Ma már nem vitás, hogy ez zajlott a hajdani NDK-ban, de az ezzel egyenértékű központi sportirányítási vagy sportági szövetségi vezérlés egyáltalán nem szocialista sajátosság. Ha tehát most elítéljük az aktuális orosz doppingbotrány fő- és mellékszereplőit, ne legyenek illúzióink: nem azért történik mindez, mert csak ők doppingolnak, hanem azért, mert ők buktak meg. Pontosabban őket buktatták meg.
Most az oroszok doppingolnak. Ennek van szezonja. Valamint – mivel a harmadik évezred sportjának másik gyógyíthatatlan kórja, a korrupció ugyanilyen törvényszerűségek szerint működik – ők vesztegetnek, őket vesztegetik. De ha némi távolságtartással szemlélődünk, adódik a következtetés: az időzítés bizonyára nem véletlen.