Emlékszem, alsó tagozatban firkáltuk tele az iskolai WC falát a szó nőnemű megfelelőjével, de ötödikben ez már ciki lett volna. Most pedig a Történelemtanárok 25. Országos Konferenciája tekintélyt parancsoló állásfoglalásban minősítette kínosnak a betűszót, amely a pedagógusok önértékelési csoportját jelenti. Ami tulajdonképpen nincs is. Czunyiné Bertalan Judit köznevelésért felelős államtitkár inkább BECS-nek, belső ellenőrzési csoportnak hívja azokat az önértékelési pontokat, amelyeket az OECD ajánlására mostanság hoznak létre a tantestületek, hogy a pedagógusok valós visszajelzést kaphassanak a munkájukról. „Feljelentőbrigádok!” – harsogja a konstruktív ellenzék, ami rögvest beláthatatlan szakmai magaslatokba röpíti az amúgy is épületes párbeszédet. Jegyezzük meg halkan, hogy a multinacionális vállalatoknál évtizedek óta bevett gyakorlat átültetéséről van szó a pedagógia területére, és egyébként is jobban megy ott a munka, ahol rendszeresen szembesítjük magunkat és egymást azzal, mit csináltunk jól s miben hibáztunk. Van viszont egy jól körülhatárolható csoportja a magyar társadalomnak, amelyik az életét tette föl annak bebizonyítására, hogy minden elviselhetetlenül rossz ezen a tájon.
Például amikor a pedagógus-életpályamodellnek köszönhetően rövid időn belül immár harmadjára emelkedett jelentősen minden tanár bére, aki pedig az átsoroláshoz szükséges portfólió feltöltését is vállalta, annak még nagyobb mértékben, akkor a mi kedves szakszervezeti vezetőink azt bírták nyilatkozni, hogy nincs ma Magyarországon elégedett pedagógus, a pluszpénzt pedig rég eljelentéktelenítette a munkateher brutális megnövekedése. El kell keserítenem a kedves szaktársakat, mert a tisztességes, becsületes pedagógusok eddig is rengeteget dolgoztak, ők nem éreznek semmiféle tehernövekedést, mert életüket és vérüket adták hivatásuknak kezdettől fogva. És sokkal elégedettebbek most, mint amikor a Medgyessy-féle ötvenszázalékos emelést öt év alatt elnyelte az infláció. Persze ha az érdekvédelem igazodik a balliberális trendhez, és a lusták vagy az ügyeskedők kisebbségét óhajtja csak képviselni, akkor érthető a fanyalgásuk. Az az idő tényleg elmúlt, amikor egyik-másik iskolában a pedellus kivételével mindenki főtanácsosi rangban szervezte tanítási időben a magánóráit havi félmillióért, majd feladta a leckét oldaltól oldalig.
A legkártékonyabb ebben a hang- és hangulatzavarban, hogy nem lehet érdemben beszélni az igazi problémákról. Mert többek között Magyar Bálint áldásosnak egyáltalán nem nevezhető tevékenységéből fakadóan a helyzet egyáltalán nem rózsás. Amiért a károgók persze a jelenlegi kormányt próbálják eláztatni, legyen szó a PISA-felmérések gyalázatos eredményéről vagy a fiatalok külföldre csábulásáról. Ám aki elvégezte legalább a nyolc általánost, az tudja, hogy a köznevelésben végrehajtott változtatások csak évek múlva éreztetik hatásukat. Most készül első osztályba az a nemzedék, amely a Nemzeti alaptantervvel közel egy időben született. És most kell megfelelnie azoknak, akik sajnos még belecsöppentek a „csináljon mindenki, amit akar” álliberális iskolarendszerébe. Úgyhogy őértük, a gyerekeinkért abba kellene hagyni végre ezt az óvodai homokozók miliőjét idéző torzsalkodást, és a lényegre, a tanulókra koncentrálni.
Szerencsére vannak biztató jelek, hiszen egy friss felmérés szerint a legjobb gimnáziumokban végző diákok 91 százaléka tovább akar tanulni, és közel 15 százalékuk választaná a pedagógushivatást. Itthon. De jó lenne látni még, ők mit írnak majd fel a táblára!