Két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a vén Európa feleszméljen és rájöjjön arra, hogy a bevándorlási hullámnak vannak árnyoldalai.
Kiderült, hogy a bevándorlók többsége nem atomfizikus vagy agysebész. Hogy nem mindannyian szíriai menekültek. Sőt, nem mindannyian menekültek. Bebizonyosodott, hogy az embercsempészek irányítják az egész folyamatot, busás hasznot húzva emberek gumicsónakokba ültetésével.
Megtudtuk, hogy egyes nem kormányzati szervezetek képesek a törvényeket megszegve segítséget nyújtani az embercsempészeknek. Kiderült, hogy Olaszország hamarosan beleroppan a rá nehezedő teherbe, és ma már schengeni vízumok kiadásával szabadulna meg nem kívánt bevándorlóitól. Kiviláglott, hogy az anarchiába süllyedt Líbia nem megbízható partner. De ráébredtünk arra is, hogy afrikaiak és ázsiaiak milliói készülnek még Európába.
Két év kellett ehhez. Európa most már tudja – ez derül ki a német belügyminiszter kijelentésétől kezdve az olasz politikusok elkeseredett segélykiáltásáig –, hogy a nyitott kapuk politikája, a végtelenül humánus, önzetlen, embermentő műveletek tulajdonképpen két célt szolgálnak: ösztönzik a bevándorlást és a bűnözők malmára hajtják a vizet.
Két év kellett hozzá. A vén Európa felocsúdott, lassan, nehezen kinyitotta fáradtságtól beragadt szemét, és hirtelen világossá vált számára minden: ennek sosem lesz vége. Naponta ezrek érnek partot Olaszországban, az embercsempészeknek pedig meg se kell erőltetniük magukat, a hajók úgyis érkeznek, miközben az NGO-k már a líbiai vizeken összeszedik az útnak indulókat. A probléma felismerése tehát megtörtént. Kelet-Európában már két évvel ezelőtt, Ausztriában egy kicsit később, Nyugaton lassabban, fokozatosan. Önmagában ez is hatalmas előrelépés. A következő lépés a probléma kezelése lenne. Ebben a kérdésben hatalmas törésvonalak mutatkoznak, amelyek Európa keleti és nyugati felének történelmi és kulturális különbözőségeiből keletkeztek.
A probléma megoldása 2015-ben már a szemünk előtt lebegett, a saját tapasztalatait ismertető Ausztrália fel is hívta rá a figyelmünket: a határok hermetikus lezárása és a bevándorlókat szállító hajók visszafordítása egy csapásra eltántorít bárkit attól, hogy mondjuk Eritreából elindulva megtegye a hosszú utat Európába. A megoldás embertelen, de mégis a legemberségesebb. Egyetlen sivatagban szomjan halt vagy tengerben megfulladt ember élete sem száradna Európa lelkén.
Egyetlen eurócenttel sem gazdagítanánk az embercsempészeket. Európa déli határa persze – különösen a görög szigeteké – nehezebben védhető, de közös összefogással minden megoldható. Akarat kérdése az egész. Ez azonban egyelőre hiányzik. A Berlinben, Brüsszelben és Rómában sulykolt terv továbbra is a „szolidaritásra”, a bevándorlóknak az uniós tagállamok közötti elosztására helyezi a hangsúlyt. Ez a terv többszörösen kudarcot vallott és egyre több EU-ország lázad fel ellene.
Kelet-Európa már a kezdetektől fogva világossá tette, hogy elutasítja az úti okmányok nélkül érkező, a határainkon illegálisan átgázoló emberek – főleg életerős, ismeretlen fiatal férfiak – befogadását. A Magyarország déli határára épített kerítés és a balkáni migrációs útvonal lezárása bebizonyították, hogy védhetőek a határok és szabályos mederbe lehet terelni a menekültek fogadását, ellátását, a menedékkérelmek elbírálását.
Amíg azonban a Nyugat a történelmi bűntudat, az elfajzott multikulturalizmus, a politikailag korrekt közbeszéd, a lobbisták, az NGO-k és az embercsempészek bűvöletében él, s amíg a menekültipar fenntartása bizonyos körök érdekében áll, a migrációs válságnak nevezett korszakos krízis nem oldódik meg egyik pillanatról a másikra.