James Bond kiváló kém, az egyetlen gond vele az, hogy egy találomra kiválasztott rabati kávézó kiszolgálója is pontosan tudja, mi a neve, a titulusa, ki a megbízója, és röviden azt is össze tudja foglalni, hogy eddig milyen akciókban vett részt. Az amerikai hírszerzés ugyanígy felhasználta Hollywoodot évtizedeken át, hogy a hírszerzési tevékenységet romantikussá tegye, egyben gyakorlatilag levédesse a CIA betűszót mint azon emberek csoportját, akik mindent tudnak mindenről, így védik a szabad világot. Az élet azonban jóval fonákabb, mint azt Hollywood bemutatja, és nem minden titkosügynök viselkedik akcióhősként, sőt egyik sem, ahogy a szolgálatok sem egy becsületkódex alapján dolgoznak.
A haza szolgálata jelentheti azt, hogy az istenadta népet megfigyelik. 2017-ben már nem úgy vesz televíziót valaki, hogy milyen szép a képe, hanem azzal a kényelmetlen tudattal, hogy míg ő meccset néz rajta, a készülék képes arra, hogy őt nézze és minden értesítés nélkül közvetítse a látottakat egy meg nem nevezett helyre. A technika létezik, olcsó, adja magát a lehetőség, hogy nemzetbiztonsági célokra fel is használják akár tömegesen, ehhez csak egy bírói végzés szükséges. Mivel azonban a szervezet működése titkos, a végzésről sem adnak hírt, a kör pedig bezárult. Elméletileg mindenki gyanús lehet, ha épp úgy fordul a titkos, mindentudó szervezet gondolkodása, vagy mert a politikai vezetés úgy érzi célszerűnek.
Ha a csapat győz, az azt követő ujjongást láthatja az amerikai hírszerzés, a tévét gyártó koreai óriáscég és talán a koreai hírszerzés, a technikai kiszolgálóeszközöket gyártó kínai vállalat és minden bizonnyal a kínai hírszerzés is. A tévénéző viselt dolgait dossziéba gyűjtik, és ha kell, és egy igen fontos ember is így akarja, akkor a paksaméta egy óvatosan átdolgozott változatának másolatát megmutatják a megfelelő helyen. A világ másik felén tévét néző személy pedig lemond belügyminiszteri pozíciójáról egészségügyi okokra hivatkozva, jól tudva, hogy utódjának erős ugyan az akcentusa, de ugyanilyen tévéje van.
Mivel a világsajtó egy emberként elemzi a CIA programját, azonnal bekúszik a politikai hasznosság is a sorok közé. Valóban nincs tökéletes biztonság, ha pedig van valami ahhoz közelítő, akkor azt rendőrállamnak hívják, és nem valami jó abban élni, még ha senki nem is fog az utcán randalírozni. A gondolkodásmód kifordítása ennek az ellentettje, amikor az állam elhiszi, hogy az emberek jók, mindenki csak ifjúkori bohóságból csinál rosszat, de azt is meg lehet magyarázni, azaz hagyjuk a népet azt csinálni, ami neki jólesik. Természetesen egyik képlet sem működik, és egyik véglet sem valósítható meg egyetlen országban sem, ahol emberek élnek. Csakhogy a tevékenység titkos volta miatt nehezen derül ki, valójában mennyire szabályozott az élet az Egyesült Államokban, minden játék baba felveszi-e a hangot, hogy értő fülek értelmezzék a Bóbitát, minden okostelefon jelzi-e a szolgáltatónak, hogy a készülék merre járt napközben.
Már a téma felvetése is alkalmas arra, hogy a szabadságjogokért bármit megtenni képes Egyesült Államokban betonba döngöljék a felelőst azok, akik a Facebookra egyébként minden adatukat feltöltik, és időnként fotókkal és videókkal is igazolják a szerveknek, hogy tényleg nem csaltak. A WikiLeaks nevű megfoghatatlan, háttér nélküli entitás egyszerre küzd a szabadságért és súlyos hazaáruló, amolyan XXI. századi rém, amelyet sem kiköpni, sem lenyelni nem lehet hatalmi pozícióból, és ha a sajtó és a honlap közötti együttműködés zökkenőmentes, bármikor zsarolási pozícióba tud kerülni. Már csak az nem világos, hogy akkor ki tud zsarolni kit, de jobb, ha úgy fogjuk fel, hogy az életünk egy viszonylag tökéletlen, bár ügyesen megrajzolt illúzió, a háttérhatalom pedig összeesküvés-elmélet. Vagy titok.