Nem! Nem! Nem! – Margaret Thatcher néhai brit miniszterelnök szavai ma jobban és tisztábban visszhangzanak a brit parlament folyosóin, Anglia utcáin és Európa fővárosaiban, mint valaha.
Huszonhét évvel ezelőtt tartott beszédében az akkori kormányfő elutasítóan reagált Jacques Delors, az Európai Bizottság elnökének terveire: „A bizottság elnöke, Delors úr azt mondta minapi sajtótájékoztatóján, hogy az Európai Parlament legyen a közösség [az Európai Gazdasági Közösség] demokratikus testülete, a bizottság a végrehajtó hatalma, a miniszterek tanácsa pedig a szenátus. Nem! Nem! Nem!” Ezzel a beszéddel megindult Nagy-Britannia fokozatos szembenállása az egyre szorosabb európai integráció és – ahogy Thatcher két évvel korábban fogalmazott – „egy európai szuperállam” létrejötte ellen, amely „Brüsszel újfajta dominanciájának” adott volna teret.
Azok számára, akik valaha érdeklődtek az Európai Unióban zajló folyamatok iránt, s figyelemmel követték a brit politikai fejleményeket, illetve az Európai Bizottság ténykedését az elmúlt két évtizedben, ismerősen csenghetnek Margaret Thatcher szavai, és egyáltalán nem csodálkozhatnak azon, hogy Nagy-Britannia a tegnapi nappal hivatalosan is megindította az Európai Unióból való kilépésről szóló tárgyalássorozatot.
Az európai szuperállamra vonatkozó elképzelések ugyanis 1990 óta nemhogy alábbhagytak volna, hanem kifejezetten kívánatosak lettek az európai politikai elit bizonyos berkein belül. Az egyre szorosabb integráció részben a tagállamok akaratából, részben kényszerből, részben a globalizáció mindenre kiterjedő hatásának következményeként jött létre. Ezzel nincs is probléma. Azzal viszont van – s ezt a folyamatot látva lettek egyre euroszkeptikusabbak a britek –, hogy az európai összefonódás ma már nem csupán kereskedelmi vagy gazdasági jellegű, hanem egy szűk, magát nemzetek felettinek képzelő érdekcsoport politikai projektje lett.
Ez a harc játszódik le napjainkban a szemünk előtt. Harc a szuverenitásukat joggal féltő tagállamok és a szóban forgó politikai-gazdasági liberális elit között, amelynek tagjai közt megtaláljuk a multinacionális vállalatokat, a lobbicsoportokat, az egyre nagyobb teret vesztő, de hatalmukhoz körömszakadtukig ragaszkodó balliberális pártokat, illetve egy olyan, a hatáskörén messze túllépő brüsszeli testületet, amelynek tagjait nem a tagállamok polgárai választották meg.
Az egyre szorosabb integráció pedig már régóta nem arról szól, hogy szeretnénk bővíteni a tagországok közötti kereskedelmet vagy szorosabbra fűzni a titkosszolgálatok tevékenységét. Ma már tárgyalások és megállapodások helyett előírások, irányelvek és szankciók vannak. Hiába békés és virágzó az Európai Unió, ha ezt az állampolgárok nem érzik a saját bőrükön – ha a lengyel munkás harmadakkora fizetésért elhalássza az angol elől a munkát, ha a szlovákokat nem kívánt bevándorlók befogadására kötelezik, ha a görögöket újabb megszorításokkal terhelik, ha a franciákat olcsó és silányabb minőségű spanyol borral árasztják el.
Az EU-ban ma a protekcionizmus és a populizmus megállítását tartják a legfontosabb kihívásnak, miközben az unióban eluralkodott állapotok, a pragmatikus hozzáállást felváltó fenyegetések és a Thatcher által emlegetett európai szuperállam erőltetése járult hozzá a visszahúzódáshoz, a nemzetállamok közötti lazább együttműködés igényéhez. Nem, nem és nem! – mondták a britek az európai projektre.
Gyakrabban mondhatnánk mi is.