A politikában szinte bármi megtörténhet. Emlékeinkben él még, amikor a harcos antikommunistaként indult SZDSZ 1994-ben összebútorozott az utódpárttal azok után, hogy Magyar Bálint a választások másnapján kijelentette: szó sem lehet koalícióról az MSZP-vel, különösen akkor nem, ha Horn Gyula lesz a miniszterelnök. Egy esetleges 2018-as MSZP–DK–Jobbik „nagykoalíció” ugyanolyan abszurditásnak tűnhet most, mint a 90-es évek elején a vörös–kék paktum. Az utóbbi hónapok eseményei kísértetiesen emlékeztetnek az akkori folyamatra, amelynek végkifejlete a koalíció lett.
De kezdjük a legfrissebbel: tegnap a Népszava publicistája játszott el a nagykoalíció gondolatával. „Tudom, hogy ma szinte elképzelhetetlen az álláspontok közelítése a baloldal és a Jobbik között, nehéz lenne összeegyeztetni a pártok elképzeléseit, de talán nem lehetetlen. A baloldal ideológiája nehezen felismerhető, és a Jobbik is sokat engedett a radikalizmusából, nem is beszélve a régen még hangoztatott – valójában divatjamúlt – antikommunizmusából”. Odze György szerint tehát alakul a dolog, a nemrég még rasszistának, olykor nácinak titulált Jobbik immár kompatibilis a „demokratikus ellenzékkel”.
Vélhetően saját egykori radikális antikommunista pártjának metamorfózisa jutott Kőszeg Ferenc eszébe, a régi SZDSZ-s megmondóember októberben az Élet és Irodalomnak azt vetette fel, hogy „Orbán ellenében még Vona Gáborra is lehet szavazni. Mert e pillanatban semmi sem előbbre való, mint Orbánt kirobbantani a székéből”. Haraszti Miklós egykori SZDSZ-alapító néhány hónappal korábban az ATV-ben azt fejtegette, hogy a baloldalnak össze kellene fognia a Jobbikkal, hogy közösen rászorítsák a kormánypártokat egy arányosabb választási rendszer kialakítására.
A fenti idézetekből teljesen világos, hogy a balliberális elit – saját erő híján – kísérletet tesz az eredetileg radikális nemzeti pártként indult Jobbikot áthúzni a másik térfélre. Döntő kérdés ugyanakkor, hogy mindehhez mit szólnak a pártok táborai és az átlagszavazók.
A közvélemény-kutatások jó ideje azt mutatják, hogy eddig nem jött be Vona Gáborék néppártosodási kísérlete, legutóbb a Medián mért érzékelhető népszerűségvesztést a Jobbiknál. Komoly figyelmeztetés a pártvezetés számára az értelmiségi holdudvar kritikája is, amelyet azután fogalmaztak meg, hogy a parlamenti frakció nem szavazta meg a kötelező betelepítést tiltó alaptörvény-módosítást. Vélhetően már Vona és tanácsadói is ráeszméltek, hogy politikai párt esetében nem olyan egyszerű végrehajtani a 180 fokos fordulatot, mint egy médiaportfóliónál.
Ennek a felismerésnek a jele, hogy az utóbbi napokban három olyan javaslattal is előállt a Jobbik, amelyek az elpártolt vagy elbizonytalanodott radikális tábor visszacsalogatását célozzák. Ilyen a 2006–2010 közötti politikai tüntetőkre vonatkozó amnesztiaindítvány, valamint a beilleszkedési problémákkal küzdő gyerekek számára bentlakásos iskolák létrehozása, amit egyébként évekkel ezelőtt már felvetettek. Szintén a radikális szimpatizánsoknak üzentek azzal a Btk.-módosító javaslattal, hogy teremtsék meg a kémiai kasztráció lehetőségét a gyermekek elleni szexuális bűncselekmények elkövetői esetében.
A cukiságot és a radikalizmust nehéz összeegyeztetni, de ennél is nagyobb probléma, hogy a Jobbik táborának döntő többsége nem ellenségként tekint Orbán Viktorra. Ők nem azt várják Vona Gáboréktól, hogy úton-útfélen csapdákat állítsanak a miniszterelnöknek és minden fronton össztüzet zúdítsanak a kormányra.
Nyilvánvaló, hogy nagy nyomás nehezedik a pártelnökre. Az Orbán-kormány megbuktatását különböző okokból életcélnak tekintő új és újabb támogatóival gátlástalan hatalmi játszmába kezdett, miközben a régi hívei számonkérik rajta a párt eredeti értékrendjén alapuló felelős nemzetpolitikát. A következő hónapokban végleg eldől, melyik térfelet választja. Az viszont biztos, hogy a jobbikos gárdát a Toroczkai–Gyurcsány-tengely gondolatától is a hideg rázza.