Országainkat sokáig lesajnálták Nyugat-Európában. Míg az előző, nagy formátumú politikai nemzedék – a múlt pénteken elhunyt Helmut Kohllal az élén – történelmi szükségszerűséget látott Európa nyugati és keleti felének egyesülésében, a keleti bővítésben, addig a mostani vezetők nem a megbékélés és az együttműködés, hanem az uralkodás szándékával nyitották meg kapuikat térségünk előtt.
Politikájukat a multinacionális vállalatok és a lobbicsoportok pénzügyi érdekeinek a szolgálatába helyezték. Amikor azzal fenyegetnek bennünket, hogy megvonják országainktól a jóindulatukból és érző szívükből kegyes ajándékként nyújtott uniós forrásokat, akkor emlékeztetnünk kellene őket piacaink teljes kiaknázására és arra a több millió kelet-európai munkavállalóra, akiktől már megfosztottak bennünket.
A népek megbékélése talán megvalósult, de a versenyképesség sajnos nem. Az uniós intézményrendszer és a közös piacra vonatkozó szabályok tele vannak igazságtalanságokkal és kettős mércékkel, amelyek általában a régi tagállamokat hozzák előnyös helyzetbe.
A panaszkodás helyett azonban a tettek mezejére lépett a magyar kormány. A Nyugattól való gazdasági és a Kelettől való energetikai függőség csökkentése érdekében és a nyilvánvaló történelmi hasonlóságok miatt döntött Orbán Viktor úgy, hogy a kommunista elnyomást megélt szomszédainkkal kell szorosabb kapcsolatot kialakítanunk.
A kormánynak mára sikerült elérnie azt, ami korábban elképzelhetetlen lett volna: régi ellenségeinkkel, rosszakaróinkkal alakított ki korrekt, pragmatikus, egyes esetekben kifejezetten baráti viszonyt. Legjobb barátunk, Lengyelország mellett ma Szlovákiával, Csehországgal, Horvátországgal, Szerbiával, Ukrajnával, Macedóniával és Bulgáriával is kiváló kapcsolatokat ápol Magyarország. Romániával is volt már rosszabb a viszonyunk.
Ha pedig Ausztriában a nyíltan bevándorlásellenes Sebastian Kurzot választják meg kancellárnak idén ősszel – amire a felmérések szerint minden esély megvan –, akkor egy igen erős szövetség jöhet létre Európa szívében. A legnagyobb siker mindebben az, hogy pártpolitikai, ideológiai nézetektől függetlenül közelednek egymáshoz a szóban forgó országok kormányai.
Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy Európa nyugati fele megijedt. Kelet-Európának hirtelen megjött a hangja. A status quo felborult, a jól megszokott politikai folyamatok megakadtak. És azt is felismerték, hogy ki a felelős mindezért: Orbán Viktor. A magyar miniszterelnök. Az első számú közellenség, akit mindenáron meg kell fenyíteni. Az elmúlt években meg is érezhettük a Nyugat haragját a különböző fenyegetések, eljárások és határozatok formájában. A múlt héten indított kötelezettségszegési eljárás mindennek a megkoronázása.
Ne legyenek illúzióink. A bevándorlási hullám hatalmas lökést adott a visegrádi négyek és a közép-európai országok együttműködésének. Enélkül valószínűleg nem itt tartana a V4-csoport. Az Európát egzisztenciális létében fenyegető válság azonban mindannyiunkat ráébresztett arra, hogy a közös történelmi tapasztalataink miatt azonosulunk egymással, megértjük egymás problémáit. A térségbeli országok talán a mi valódi, természetes szövetségeseink.
A válságok viszont nem fognak egyhamar elmúlni. A válságkezelési módszerek, a problémák megközelítésének módja miatti nézeteltérések pedig újabb törésvonalakat okozhatnak Európában. A nyugati nyomás fokozódni fog. A visegrádi négyek viszont hallatni fogják hangjukat.