„Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok” – mondják azok, akik kételkednek bizonyos számok valóságában. Az idézetet sokan Churchillnek tulajdonítják, bár ennek valódiságát többen megkérdőjelezik. Hogy hozzá kötődik-e vagy sem, az most teljesen mindegy.
Azt bizonyosan tudjuk, hogy vannak, akik megpróbálnak trükközni a számokkal. Említsük meg példaként ennek két legnagyobb hazai mesterét, Gyurcsány Ferencet és Veres Jánost.
Amit a volt miniszterelnök és pénzügyminisztere csinált, azzal akár a Fővárosi Nagycirkuszban is felléphetnének, de azt sem lehet kizárni, hogy komolyabb nemzetközi fellépésekre is sort lehetne keríteni.
Emlékezetes, hogy a 2006-os országgyűlési választások előtt sem a hazai választóknak, sem a brüsszeli bürokratáknak nem bontották ki az igazság minden részletét az államháztartási folyamatokról.
A Gyurcsány-kabinetnek 2006 áprilisában, szokás szerint a hónap elején – vagyis az akkori első forduló előtt – kellett volna nyilvánosságra hoznia az első negyedéves előzetes költségvetési adatokat.
Mivel azonban vélhetően nem akartak a voksolók fejében semmiféle zűrzavart okozni, kitolták a közzététel dátumát. Így csak később derült ki, hogy a negyedéves államháztartási hiány még az optimistán tervezett éves deficitnek is több mint 60 százalékára rúgott.
Na bumm! Brüsszelnek meg olyan konvergenciaprogramot küldtek, amelyben apró trükkök százait rejtették el. A valóságtól messze álltak a számok, de hát ezermillárd forint ide vagy oda, végül is teljesen mindegy.
Főleg akkor, ha mindez nem feküdte meg az akkori uniós pénzügyi biztos, Joaquín Almunia gyomrát. Ehhez még csak annyit, hogy a 2002-től regnáló balliberális kormányok egyikének sem sikerült egyetlenegy évben sem tartania az eredetileg tervezett hiánycélt.
Képzeljük el magunkban, ha az Orbán-kormány küld félrevezető számokat Brüsszelnek. Szerintem a Föld is beleremegne, akkora negatív visszhangja lenne!
Visszahúznák a sírból a magyar demokráciát, hogy újra eltemethessék, sorra tartanának sajtótájékoztatókat itthon és külföldön, még az amerikai lapok is megírnák, hogy micsoda aljasság folyik hazánkban, és feljelentések hada indulna a kormány tagjai ellen, Brüsszelben pedig azon tanakodnának, milyen eljárást indítsanak még meg.
Gulyás Márton felvásárolná a festékboltok teljes készletét, Soros álciviljei pedig megrohamoznák a Parlamentet, amit ha nem sikerülne elfoglalniuk, akkor a főváros útjain táboroznának le, meghirdetve a polgári engedetlenségi pikniket.
Hogy miért citáltam mindezt ide? Azért, mert előszeretettel támadják a jobboldali vezetést azzal, hogy aki csak tehette, elvándorolt az országból, és aki csak tudna, menne innen, de legalábbis a bőröndöket már az itthon maradtak is becsomagolták, és ha 2018-ban szintén a Fidesz–KDNP nyer, akkor uzsgyi!
Ha már a számokkal kezdtük, fejezzük be azokkal is, de most a valódiakkal. Az elérhető statisztikákból jól becsülhető, hogy mintegy háromszázezerre tehető azon magyarok száma, akik külföldön dolgoznak, közülük több mint hetvenezren a határ menti területeken élnek, ők pedig ingáznak. Tehát szó sincs arról, hogy hazánkból milliók távoztak és távoznak.
Sőt, az ENSZ adatai szerint ez a probléma nagyobb arányban érinti Horvátországot, Romániát, Bulgáriát, Lengyelországot, Portugáliát, de még Ausztriát és Nagy-Britanniát is!
Tény, hogy bizonyos területeken kevés itthon a szakember. Ennek azonban az az oka – még ha valóban hiányoznak is a külföldön dolgozó magyarok –, hogy jó néhány ágazatban olyan lendületes a fejlődés, hogy több foglalkoztatottra van szükség.
A tények makacs dolgok, még ha egyeseknek ez fáj is.