Amit ugyanis Orbán Viktor úgy vetett fel, hogy ma is az a kérdés: rabok legyünk vagy szabadok, az egész hazai és európai jelent áthatja. Mintha nem is telt volna el több mint másfél évszázad, ugyanabban a históriai kalucsniban jár az öreg földrész. Akkor is az volt a kérdés, hogy az internacionalizmus és a vele járó diktatúra válik mindenhatóvá mifelénk, avagy a sokszínűség, a polgári, tehát öntevékeny gondolkodást tartja elsőrendűnek. A kormányfő végérvényesen leválasztotta beszédében a nemzetköziséget istenítő vulgárforradalmi hagyományokról az 1848–49-es magyar forradalmat és szabadságharcot.
Hisz nehogy egy lapon lehessen vele emlegetni az 1918–19-es internacionalista, az országot egyre vörösebbre, majd vérbe is borító kommünt. 1848-ban Bécs testesítette meg a korlátlan internacionalizmust, önkényt, ma pedig Brüsszel az, amely minden más, önálló hangot el akar némítani. Valójában tehát tényleg Brüsszelt kell megállítani, amely éppúgy az abszolutizmust képviseli, mint annak idején a bécsi udvar és szervilis kiszolgálói.
Jelképes volt az a távoli dühödt nyekergés, amit az úgynevezett ellentüntetők felől hozott a szél a Múzeumkert előtti körúti sokezres, esőálló sokadalom számára. Ez a tónus hatotta át az úgynevezett pedagógustüntetést és a balellenzék megmozdulásait is. Hisz minden megnyilatkozásuk az internacionalizmus legpopulistább változatát jelenítette meg. Amit főként Pukli István, illetve rá rímelve az önállóan is demonstráló MSZP előadtak szélsőséges anarchista demagógiában, olyat a rendszerváltás óta még nem hallott az ország.
A Teleki Blanka Gimnázium igazgatója bevallottan nemcsak a kormány, hanem az egész Országgyűlés – a baloldalt is beleértve! – ellen kelt ki üvöltve, végső soron a hatalom átadását követelve. Az ő olvasatában már nem is kell tárgyalni a kormánnyal, csak minden követelésük teljesítését tudják elfogadni, különben jön a tanári munkabeszüntetés, majd az általános sztrájk. Minden alap nélkül magukhoz sorolják a társadalom nagy többségét, holott erre a nyolc-tízezres tömeget látva semmi alapjuk nincs. Amelyben ha pár százalék tanár, értelmiségi lehetett, sokat mondunk.
Miként a miniszterelnök is utalt rá, a nemzetköziség erői másfajta fegyverekkel küzdenek: zsarolással, megbélyegzéssel, fenyegetéssel. A hazai és nemzetközi internacionalista gondolkodásmód itt találkozik. Nem tűri a sokféleséget, és üldözi az egyenlő mércét. Teljes behódolást követel minden iránt, ami nemzetállam-ellenes. Ebben az új megvilágításban tehát Brüsszel megállítása a negatív gondolkodásmód, a meghaladott, kominternes fíling meghátrálásra kényszerítését jelenti. Ami pedig nem megy másként, csak a pozitív tartalmak, értékek felmutatásával, a szabadságszerető nemzetek önkéntes összefogásával, amelyek elutasítják a rájuk oktrojált uniformizációt.
Így lesz érthető, miért válik el a szabadságot farizeus módon nyakra-főre emlegető betelepítéspártiak és a szabadságot valóban gyakorolni akarók tábora ilyen élesen. Mert ha valóban tilos kimondani Európában a brüsszeli, felhatalmazás nélküli hatalombitorlók miatt az igazságot, akkor Orbán Viktor vészharangkongatása nem lesz visszhangtalan. Ez a harang nem a pesszimizmusé. Éppen ellenkezőleg: az egészséges nemzettudatú népeknek az együvé tartozás kinyilvánítása. Hogy a lejáratódott internacionalizmust felválthassa a nemzetek konstruktív összefogása. És mostantól ne lehessen tilossá nyilvánítani az igazság kimondását. Ha ez megvalósul, Petőfi sorainak szellemében a kívülről és belülről támadott európai kultúra sem hervad el, mint a virág, amelyen titkos féreg foga rág, és nem fogy el, mint a gyertyaszál.