Könnyen beszélt. Nem ő fuldokolt a lúgos zagyban. Nem érezte a bőrén a maró anyagot, mint az a többszáz ember, aki megsérült az irányítása alatt működő Mal Zrt. zagytározójának átszakadása miatt. Nem volt lakója azoknak a házaknak, ahonnan egész családokat kellett kitelepíteni, mert az otthonukat eltemette a falvakra zúduló mérges iszap. Nem pusztult el a kertje végében a jószág, nem vált kanálissá a lakókörnyezetében a tiszta vízű patak.
Az ártatlanul meghalt és megsérült emberek hozzátartozói és ismerősei, a velük együtt érzők, sőt, mindenki az egész országban és a világon, aki ismerte a vörösiszap-katasztrófa történetét, úgy gondolta, hogy legalább a bíróság előtt felelnie kell ezért a tragédiáért. Ahogyan a bűntársainak is, akik felelőtlen magatartásukkal, az üzemi biztonság elhanyagolásával, az ellenőrzések kijátszásával hozzájárulhattak ahhoz, hogy Magyarország egyik legnagyobb környezeti csapása bekövetkezzen.
A bíróságnak azonban 752 órányi tárgyalási anyag sem volt elég ahhoz, hogy a több mint öt éve húzódó perben kimondja rájuk az ítéletet. Pontosabban: az igaz ítéletet. A külföldi sajtóvéleményeket is értékelve ugyanis kijelenthetjük, hogy az egész világ közvéleménye hördült fel, amikor a Veszprémi Törvényszék büntetőtanácsának elnöke, Szabó Györgyi közölte: a vádlottak nem bűnösek a gondatlan közveszélyokozásban és a hulladékgazdálkodás rendjének megsértésében.
Jól meg fogjuk ezek után jegyezni az ő nevét is. Felvéssük egy vastag irónnal a cinkosok közé. Azoknak pedig még erősebben fog majd a plajbász, akik azt is hallották, hogy a bírónő mivel indokolta ezt a botrányos döntést. Mint mondta, „a Mal Zrt. nem ül a vádlottak padján” (sic!). A katasztrófa oka pedig „az altalaj stabilitásvesztése volt”, amiről szegény Bakonyi Zoltán nem tehetett. A veszélyokozása tehát „az első kapavágással” kezdődött, amikor a zagytározót megépítették, és nem alapoztak alá rendesen. Azt pedig nem tudták megállapítani, hogy az építkezések engedélyezése mikor, melyik hatósághoz tartozott. A „szakértők” azt is leszögezték, hogy nem volt megfelelő a monitoringrendszer, de ez úgysem tudta volna megakadályozni a katasztrófát.
A nagy tudású törvényszék szakemberei tehát közel nyolcszáz óra tárgyalás után sem tudták eldönteni, hogy a gyilkos tározó engedélyezése melyik hatósághoz tartozott? A „szakértők” pedig többéves vizsgálat után megállapították, hogy nem működött a tragédiát okozó kazetta monitorozása, és ezért nem vonnak senkit felelősségre, mert a katasztrófa ettől függetlenül is bekövetkezhetett? Ha az ügyet nem festené feketére a gyász, azt kiáltanánk az égre: közröhej!
No és még valamit az „altalajról”. Az egykori ajkai timföldgyárat a Horn-kormány idején mindössze tízmillió forintért vehette meg a mostani tulajdonos édesapja, Bakonyi Árpád és Tolnay Lajos. A Gyurcsány Ferenchez több szálon kötődő privatizációs csoport a jól működő üzemet azért szerezhette meg potom pénzért, mert összesen hétmilliárd forint értékű kármentesítést és technológiai fejlesztést vállalt. Ha ezt elvégezték volna, lehet, hogy egy deciliternyi lúgos víz sem lett volna a területen. Arról nem is beszélve, hogy a kármentesítésből megspórolt összegekből vajon juthatott-e azoknak, akik szemet hunytak minden felett.
Reméljük, az ügyészség iratai alapján a másodfokú bíró ezt is vizsgálja majd. Nem hagyja, hogy a vörösiszap után az országot elöntse más is, amely jóval nehezebben eltakarítható: a szégyen.