Oprah Winfrey benyújtotta igényét az elnöki címre. Legalábbis erre utalnak azok a cikkek, amelyeket a Golden Globe filmes díjkiosztó ünnepségről írtak különböző hollywoodi lapok, valamint a hasonlóképpen gondolkodó média világszerte.
Mert a tévés műsorvezető olyan beszédet mondott, amely sistergett, kőkeményen megmondta az igazat, és többször is elhangzott, hogy „lejárt az idejük”. Nekik, az erőszakosoknak, a véleménydiktátoroknak, a szereposztó díványok kárpitosainak, az aranyozott szobrocskák kovácsainak.
Rendszerváltás történt, hatalomváltás, az új világ apostolai pedig azok, akik most politikai és közéleti tudatosságukat kiemelve feketébe öltözve vonultak végig a vörös szőnyegen.
Aki kimaradt a feketeingesek közül, az most sajnálhatja, mert kap hideget-meleget az internet nyájas népétől; vörösben megjelenni azt mutatja, hogy a színész egyetért Harvey Weinsteinnel, s ezt a hibát bizony nem lehet soha tökéletesen kiköszörülni. Az már ott marad az ember önéletrajzában.
Az új elit roppant politikus és nagyon eltökélt, hogy most véget vet a rémuralomnak, amely túl régóta jellemzi Hollywoodot s kicsit tágabb értelemben Amerikát.
Hiszen Weinstein kicsit Trump maga. Oprah Winfrey pedig az anti-Trump, akit szükség esetén a tökéletesen működő hollywoodi gépezet fel tud építeni egy bizonyos szintig, alkalmas jelöltként az emberek elé tárva. Ugyanis a filmvilág mégis tényező. Fel tud emelni sokakat és le is tud taszítani a trónról bárkit.
Dustin Hoffman valaha ünnepelt színész volt, most egy szexuális ragadozó, a Kártyavár című sorozat tavaly még milliókat fialó, aranytojást tojó tyúk, ma pedig Kevin Spacey miatt egy roppant gyenge krimi, amelytől elborzad minden jó érzésű ember (nem beszélve a Vírus című filmről, amelyben Hoffman és Spacey is játszott, iszonyat).
A Golden Globe díjkiosztó sötét zsarui erkölcsrendőrséggé váltak, mert az álomgyár elitjének néhány tagja erre lehetőséget adott nekik. A vádak bizonyítás nélkül tényekké válnak, a fekete ruhás elit pedig átrendezi a sorokat.
Az már teljesen mindegy, hogy ki milyen filmet csinált, jót-e vagy gyengét, ma már politikai oldaltól függ Amerikában az alkotás színvonala. De függ bőrszíntől, nemi identitástól, etnikai háttértől is, mindenkinek lehet találni a múltjában vagy a jelenében olyan apró hibát-bűnt-tulajdonságot, amellyel sarokba szorítható.
Hollywood illúzió, hiszen ez a lényege, a kicsi pixelek nem a valóságot mutatják be, hanem annak szórakoztató árnyképét, amely mára annyira valóságosnak tűnik, hogy már maga az álomgyár is hisz benne, s komolyan veszi saját magát.
Oprah Winfrey így valóban lehet amerikai elnökjelölt, már csak az a kérdés, hogy a Demokrata Párt hűvös fejű közgazdászai és adománygyűjtői hajlandók lennének-e elfogadni a tévés személyiséget politikusként.
Ha Hollywood politikai erőként működik, és maga alá tudja gyűrni az ízlés mellett a politikát is, akkor ez sem kizárható. Persze azért mérget nem érdemes venni rá, épp azért, mert a valóság sokszor keresztülhúzza a számításokat.
Az erkölcsterror azonban mindenképp veszélyes. A reformelit megölte a komédiát, mert minden viccet komolyan vesz, minden mosoly mögött politika húzódik, minden ruha állásfoglalás.
A reformelit szűkre szabta a szólásszabadságot, hiszen kilógni a sorból szinte lehetetlen, aki a fekete egyenruhát nem veszi fel, az nem lehet barátunk, semmi keresnivalója közöttünk.
Persze meglepetés sincs, hiszen a reformelit Hollywoodban pontosan azokból áll, akikből a régi, gyűlölt és ezerszer elátkozott elit. De a film illúzió. A fekete fehér, és a fehér bizony fekete.