„Illúzió azt gondolni, hogy a menekültek jelentette problémát ki lehet iktatni azzal, hogy az államot vezérelvű berendezkedéssé változtatjuk, ahogy azt Orbán Viktor magyar miniszterelnök teszi” – végezte el a kezdőrúgást Christian Kern frissen beiktatott kancellár az Ausztria–Magyarország mérkőzésen. Kár, hogy már az elején lábra ment. Szijjártó Péter magyar külügyminiszter már akkor sajnálkozását fejezte ki, hogy az osztrák politikai kultúra mit sem változott. A kancellárváltás valóban nem hozott kultúraváltást, az egykori taxis helyét egy vasutas foglalta el.
És bár Kern elődjét is bírálva beiktatási beszédében úgy fogalmazott, hogy a szociáldemokrata kormányzásból elveszett a vízió, és átvette a helyét a taktikus megalkuvás, egyelőre Orbán Viktor démonizálása inkább tűnik Brüsszel kegyeit kereső taktikus megalkuvásnak, mint az új szociáldemokrácia hajnalának. Első beszédében Kern azt is hangsúlyozta, hogy az eddiginél tartózkodóbb médiakommunikációra van szükség, megfontolt cselekvés kell és nem azonnali nyilatkozatok.
Elődje, Werner Faymann kormányzásának utolsó hónapjai valóban egy rendkívül arrogáns médiaszereplésről szóltak, amelyben Magyarország volt a pokol és Orbán Viktor a patás ördög.
Faymann nyíltan fenyegette hazánkat pénzügyi szankciókkal a kvótaellenesség miatt, nevezte Orbánt hazugnak a menekültek számáról kialakult vitában, szorult helyzetében pedig nem átallotta Magyarországot okolni kormányának elhibázott migránspolitikája miatt. A konzervatív osztrák sajtó a kancellár szavai ellenére is igyekezett mértéktartóbban fogalmazni Orbánról, megállapítva, hogy jól használja fel a migránsválságot az Európai Unió liberálisai ellen.
A Die Presse tavaly szeptemberben még azt írta a magyar miniszterelnökről, hogy „Európának hosszú idő után újra van vezető személyisége, történelmi küldetéssel rendelkező ideológusa, egy olyan valaki, akit a napi politikán túlmutató magasabb cél vezet, és aki taktikailag átgondolja cselekedeteit annak érdekében, hogy elérje a célját.” A cikk fontos megállapítása, hogy a liberálisok szemében Orbán „nem közülük való, nem támogatja a szabadságot és az emberi jogokat, hanem a másik oldalon áll.” Faymann és Kern tehát ezért tudta, tudja politikai mumusként láttatni Orbán Viktort mint a baloldal legfőbb ellenségét.
Ebbe az elképzelésbe illik bele a Weekend Magazin Oberösterreich című hetilap legutóbbi száma is, amelynek címlapján a keddi osztrák–magyar Európa-bajnoki mérkőzésre utalva az osztrák kancellár és a magyar miniszterelnök látható a szurkolókra jellemző nemzetiszínű csíkokkal az arcukon, a cím pedig „A jó a gonosz ellen”. A jelenlegi osztrák–magyar diplomáciai kapcsolatok tükrében hajlamosak vagyunk többet belelátni ebbe a jelenségbe, mint a bulvársajtó szenzációhajhász, példányszámnövelő szándékát.
Ez már több, mint a sport szférájába áthelyezett politikai ellentét, ez nyílt uszításnak is felfogható. Azért, mert Orbán Viktort nem kedvelik a liberálisok és a szociáldemokraták, még nem állíthatják csatasorba ellene az egész osztrák nemzetet képviselő futballválogatottat. Nem beszélve arról, hogy a magyarokat sem tehetik ellenséggé. A sportból politikai metaforát alkotni felelőtlenség, aminek következményeit nemrég láttuk Marseille utcáin. Persze nem aggódom amiatt, hogy Bordeaux-ban hasonlóra kerülne sor az osztrák és magyar szurkolók között, mert a sógorság még nem veszett ki teljesen a nyugati szomszédunkból.
Ha a kapujuk „az oldalsó szárnyakkal” be is zárult előttünk, attól még nem muszáj elveszíteniük a józan eszüket. Reméljük, a hármas sípszóval minden mérkőzés véget ér.
Egyébként mi győztünk. Kettő-nullra