Sípoló söpredéknek (rövidítve: SS-nek) nevezte egy felvidéki újságíró a közösségi oldalon a Juhász Péter-féle zajkommandót, amely – már megint – a nemzeti ünnepet tartotta a legkiválóbb alkalomnak arra, hogy szétfütyülje a miniszterelnök beszédét. Lett is nagy haddelhadd a baráti sajtóban: demokraták lenácizására még Jean-Claude Juncker Európa-főnök is roppant érzékeny; kivéve persze, ha a magyar kormány a szenvedő fél. Hogy épp Juhászékról kellene-e megformázni az ismeretlen demokrata szobrát, afelől nekem is erős kétségeim vannak. A rendezőknek azt hazudták, nincs náluk síp, aztán a kordonon belül elővették, némelyik szájba kettő is jutott – lám, ilyen egy leleményes demokrata. S innen üdvözlöm a Fővárosi Törvényszéket is, amely szerint a sípolás joga fontosabb emberi jog, mint a nem sípolóknak az a szolid kívánsága, hogy hallhassák azt a beszédet, amiért ünneplőbe öltöztették a lelküket. A derék bírói kar semmit nem szólhat, ha a jó tüdejű demokraták legközelebb az ítélethirdetést sípolják szét.
Lélekben készülhetünk rá, hogy most már folyamatosan ez lesz a választásokig: a kendermagos pártelnöknek nincs szüksége semmi innovációra. Ötven ember diktál egy többezres tömegnek, egy sípoló söpredék a békés országnak. Soros fizet, Juhász fütyül – tartották tábláikat a magasba a Fidelitas ellentüntetői, s ezt továbbgondolva: valójában Soros fütyül. Még dönthetünk, hogy úgy táncolunk-e, ahogy ő és globalista eszmetársai megalkotnák nekünk a követendő koreográfiát, vagy magunk választjuk meg a lépéseket.
Orbán Viktor az utóbbi módszer híve. A bérfütyülők hallani sem akarják, hogy a magyar múlt és jövő rajtunk kívül a jelek szerint senki másnak nem fontos. Nemzeti hatáskör – mondhatjuk; de az európai biztonság figyelmen kívül hagyása, a schengeni határok virtualizálása korántsem az.
Unióárulás, amiért józanabb időkben bíróság elé kellene állniuk a felelősöknek. Ha Brüsszelnek a nemzeti identitás bakfitty is, az európai jog nem lehet az. S az unión kívüli érdekek kiszolgálásában sincsen elévülés. Persze szét lehet ezt a tetemrehívást fütyülni, de az idő nem a struccpolitikusoknak dolgozik. Az orbáni pontokat sem lehet egyszerűen belpolitikai programhirdetésnek bagatellizálni; még akkor sem, ha a tét valóban a függetlenségünk és nemzeti önállóságunk. Amit ráadásul dupla botorság volna egy széthullóban lévő európai konglomerátum oltárán önként feláldozni. Megállítani a brüsszeli ámokfutást, megakadályozni az erőszakos betelepítést, megvédeni a határokat, transzparenssé tenni a külföldről pénzelt szervezeteket, nemet mondani a lopakodó adó-, bér- és rezsiunióra. Ez a nemzeti minimum: aki magyar és demokrata, ha kiköpte vagy lenyelte a sípot, akkor sem igen mondhat egyebet.
Ettől persze még bőséggel mond: a nemzeti minimum nem jelent automatikusan nemzeti egységet. Az igazság pillanata jövő tavasszal jön el: az istenadta nép a negyvennyolcas-negyvenkilences örökséget részesíti-e előnyben, vagy a sípot-dobot-nádi hegedűt. Szeretném hinni, hogy a kérdés merőben költői. A magyarok nem ostobák: pontosan tudják, hogy nem lehetnek otthon a világban haza nélkül. S igen, „nekünk szabadság és függetlenség nélkül nem igazi otthon a haza”. Ugyanakkor „soha sincs kész ország”: nem takaríthatjuk meg a küzdelmet.
A miniszterelnök, aki a forradalmi metaforát is használta már a parlamenti kétharmad kapcsán, most visszatérően az európai lázadást emlegeti. A mérleg egyik serpenyőjében van március idusának hagyománya, a másikban pedig a bérfütyülők és álomgyilkosok. „A fülemet jobban sérti az önkényúr rikácsolása, mint több száz síp hangja” – mondta szűk baráti körben az őszödi hazudós exkormányfő. Lehet emellett is voksolni, bízva abban, hogy a muzikális ellenzéknek abszolút a hallása.