A fegyvereket azért gyártják, hogy használják is őket. A csillogó rakétákat, az olajzöld harckocsikat, a százmilliós bombázógépeket. Robbanjon, pusztítson, húzzon halálos csíkot az égre, lássa a kamera a detonációt és jelölje pipával az irányító katona, ha eltalálta a célt. A hadsereg felvonultatása a hazától távol nagyon sokba kerül. Ha sok ország egyszerre viszi messzire a gyilkos gépeit, azt háborúnak hívják.
Ami ott lángolva zuhant le az égből a török–szíriai határon, az nem egy orosz bombázó volt, hanem maga a tárgyalásos rendezés elve. A modern háborúban mindenki védekezik. Amerika önvédelemből vonult be Afganisztánba, Irakba, Oroszország önvédelemből támadja a nevenincs harcosokat Szíria északi részén, Törökország pedig önvédelemből lövi le a légterét megsértő orosz bombázót. Aztán a védelem mindig úgy sikerül, hogy egész országrészek válnak pusztasággá, városok omlanak össze. A gyönyörű Szíria négy éve csatatér, de eddig csak a zászló nélküli szabadcsapatok szabdalták szét, osztották fel a területet, puhították a lakosságot. Most pedig jönnek azok, akik nem pusztán amatőr gyilkosok, de konkrétan ez a szakmájuk. Szabadcsapatokat mindig mindenki használt a világtörténelem során, felelősséget nem vállaló, szedett-vedett népség, akik mégis megkapják az elvi és néha az anyagi támogatást is. A mostani helyzetben csak az az újdonság, hogy nevet is kapnak ezek az akindzsik, al-Núszra Frontnak vagy Iszlám Államnak nevezik magukat. De felelősséget sem ők, sem gazdájuk nem vállal. A gazda kezét továbbra sem látjuk, de a csapatok híznak, s a XXI. század vívmányaként már önálló erőként is megjelennek. Pedig valójában semmi esélyük nem lenne, ha a hivatásosok komolyan gondolnák az eltüntetésüket.
Vlagyimir Putyin néhány órával a bombázó lelövése után Törökországot a „terroristák bűntársaként” emlegette, s nagyon súlyos incidensnek nevezte a gépét ért találatot. Ankara is tisztában volt azzal, hogy a Szuhoj nem csak egy légtérsértő csibész. Ha nem kísérték ki, annak oka volt. Ha a bombázó behatolt Törökország légterébe, annak is. Ha pedig valóban Szíria fölött érte a találat a repülőt, akkor egyértelmű, hogy miért van most Szíria körül vagy azon belül a világ szinte összes modern hadserege. Mert háborút akarnak. Ennek fényében másként jelenik meg Francois Hollande terrorellenes koalíciója, Hszi Csin-ping kínai elnök párizsi kávézása, Putyin teheráni beszélgetése és ajándéka, az S–300-as légvédelmi rendszer. Egy új világ, régi-új szereplőkkel, távlati célokkal, amelyek törvényszerűen egymással összeütközésben vannak. Ma már hiányoznak a tömbök, amelyek oly egyszerűvé tették a hidegháború idején az igazságtételt, hiányoznak a magasztos elvek a népi demokráciáról meg a szabad piacon alapuló kapitalizmusról. Ma már egyetlen világpolitikai szereplő se áll a többiek elé, ma már partnerség van, ügyes politizálás, az emberi jogok és a világnézeti érzékenység figyelembe vételével való háborús pusztítás, politikailag korrekt gyilkosságokkal. Így aztán nem kell tartani világháborútól, az megmarad a XX. század szörnyű vívmányának.
Az államközi háborút persze el lehet kerülni, ha érdek fűződik hozzá, s a mostani viszály szintjén tartani, ha kiderül, hogy az egyes hatalmak céljai bizonyos módon összefésülhetőek. De figyelmeztető jelzés, hogy NATO-tagállam az ötvenes évek óta nem lőtt le orosz gépet. Ez a NATO nem az a NATO, ez az Oroszország pedig nem a Szovjetunió. De jobb, ha egy kicsit most imádkozunk Szíriáért.